A veszprémgalsai és kisberzsenyi gyülekezetek

Galsa község a Torna-patak déli oldalán, a Kígyós-patak torkolata mellett fekszik. Dél fele hosszan elnyúló határát fokozatosan emelkedő dombok fedik, s a Marcal messze északra elnyúló völgye zárja le.

Galsa neve 1366-tól ismeretes. Megyéje után 1909-ben lett Zalagalsa. Kezdetben zalai várszolgák lakták. A török hódoltság alatt elpusztult, 1714-ben már újra népes hely, 16 család lakta. 1746-ban 28 család, 164 személy élt a településen. Lakosai magyarok, akik növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Galsán két templom található: evangélikus és katolikus.
A település a 20. századfordulón volt a legnépesebb, 629 fő. Zalagalsa 1950-ig Zala megyéhez tartozott, majd a Veszprémpinkóccal történő egyesülést követően a Veszprémgalsa elnevezést kapta. Ma a település Veszprém megyében található Csabrendek nagyközséghez és Sümeg városához közel.

Zalagalsa környékén a reformációt követő századokban több evangélikus gyülekezet létezéséről vannak történeti adatok, amelyeket azonban az ellenreformáció nyomtalanul elsöpört. Egyes családok, akik titokban hűek maradtak evangélikus egyházukhoz, részben a kertai, részben a kővágóörsi lelkészek szolgálatait vették igénybe.

A területen élő evangélikusok a türelmi rendelet alapján nem voltak képesek anyagyülekezetet alkotni sem Galsán, sem Rigácson, sem Hanyban, mint ahogy ma sincs egyik településen sem 100 evangélikus család. A hitbuzgó ősök a türelmi rendeletet arra használták, hogy iskolákat szerveztek mindjárt az 1780-as években. Galsán 1786-ban evangélikus iskola és tanító működött.

A 19. század első éveiben Kerta lelkészei gondozták mint leánygyülekezetet a nagy szórvánnyal együtt, akiknek szolgálatához ragaszkodtak a galsai hívek. Első ilyen lelkészük: Polgár István (1804–1810), második: Szalay Pál (1811–1816), kinek elhunytával a kertai lelkészt hívták meg, aki a meghívásra szépen válaszolt, de azt nem fogadta el.

„Amit József császár rendeletileg adott az evangélikusoknak, azt öccse, Lipót koronázott magyar király törvényileg biztosította az 1790/91. XXVI. törvényben, azzal a különbséggel, hogy a törvényben nincs meg a megszorítás, hogy csak ott alakulhat evangélikus gyülekezet, ahol 100 evangélikus család van együtt. Galsán csak így alakulhatott evangélikus gyülekezet. E törvény után a hitbuzgóság tüze e területen lakó evangélikusok szívében még jobban fellángolt, s mindinkább kifejlődött a vágy anyagyülekezetté válni, mert Kerta nagyon messze fekszik, Isten igéjét nehezen hallgathatják, pedig ők azt hallgatni szeretnék.”

Már a türelmi rendelet hatása alatt újraéledt az egyházközség alkotásának reménye. 1786-ban megalakították a galsai filiát, mely 1804-ig Kertához tartozott. Ekkor még építkezéshez sem volt anyagi erejük, de már egy bérházban imatermet rendeztek be, és e hajlékot kezdettől fogva „parókiális háznak” nevezték.

1796-ban megkezdődik az anyagyülekezetté válás előkészítése. Az önkéntes adományok gyűjtése elindult. Így fogalmaztak: „Messze vezetne felsorolása azoknak az elődöknek, kik adtak szent lelkesültségükből, vallásuk forró szeretetéből. Fel vannak sorolva a rigácsiak, a hanyiak együttesen. Tetemesen áldoztak az akkor bizonyára nagyon jó módú kisberzsenyiek is.”

A Galsán lakó, többnyire a Polgár családból álló evangélikus hívek templomhelyet kaptak ajándékba, örök adományként Polgár Mihálytól. Ez az adomány fellelkesítette a híveket. 1796-ban egy másik templomtelket vásároltak a Polgár család jóvoltából, amelyen a templom építését 1804-ben fejezték be. A toronyba is ekkor került harang, melyet Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap avattak fel. Ez az év az anyagyülekezetté válás időpontja is, az anyagyülekezet az őt megillető összes jogokkal és terhekkel rendelkezett. Ide tartozott Rigács, valamint Hany és Felsőkeresztúr, akik kérték, hogy minden hónap 3. vasárnapján menjen ki hozzájuk a lelkész. Az első évben 450 lehetett a gyülekezetben az evangélikusok száma, száz évvel később már 900.

A gyülekezet megválasztotta az 1790 óta Galsán működő „prédikátor tanítót”, Nemes Polgár Istvánt, akit 1810-ben Kertára hívtak. Polgár Istvánt 1804. augusztus 1-jén avatta lelkésszé Alsó-Dörgicsén Nagy István szuperintendens.

Boór Károly hosztóti nagybirtokos nagyszerű adományt ajánlott a lelkész számára: a maga birtokából 10 holdat papi földnek ígért, és ezt használatra is bocsátotta a lelkész részére. Amikor a gyülekezetnek már volt iskolája és temploma, Polgár István lelkész számára szereztek telket, ennek helye a templomtól a harmadik házhely volt. Épületet azonban csak 1820-ban tudtak építeni. Tanítójuknak is megígérték, „hogy „tüstént mesteri házat” építenek neki. A második harangot szintén ebben az esztendőben vásárolták Győrből.

Amit azonban hosszú évek során nagy erőfeszítéssel felépítettek, azt az 1835. évi tűzvész a lángok martalékává tette. Nem maradt más, mint az anyakönyv, a gyülekezeti láda s néhány oltárterítő. A lelkészlaknak, templomnak csak üszkös falai meredtek az ég felé. A harangok anyagát Győrben egybeöntötték, költségét a győri „jótevők” adományaiból fizették ki. A prédikátori házban két faállványra felszerelt haranggal 1836. március 6-án harangoztak először, a második harangot 1846-ban öntötték a hívek adományaiból. Perlaki Gábor lelkész oltárképet, feszületet és két réz gyertyatartót, Kuti János számokat mutató táblát adományozott.

Az 1899. év végén a történetírás arról szól, hogy a zalagalsai templom roskadozó állapotban van. A felújítási munkálatok az 1900. évben kezdődtek el. Az új toronyba 152 kg-os harangot vettek, a második harangot azonban a világháború elvitte helyéről. A feljegyzések méltó ünnepélyről számoltak be az 1904. évről is, amikor a gyülekezet temploma fennállásának 100. évfordulóját ünnepelte istentisztelettel, díszközgyűléssel, hálát adva Istennek, elismeréssel adózva az elődök hithűségének és áldozatkészségének. A vörös márványból készült keresztelőmedencén ez olvasható: „Galsai Ágost. Ev. Nőegylet ajándéka 1901.”

A második ünnepet 1917-ben rendezte a gyülekezet a reformáció 400 éves évfordulóján, s erre az alkalomra már készen állt az új lelkészlak a kor igényének minden tekintetben megfelelően. A lelkészlak építését megelőzte az anyagyülekezetben 1906-ban az új iskola emelése és a tanítólak alapos javítása. A gyülekezet első száz évében 3 templomot, 1 lelkészlakást, 3 tanítólakást, 2 iskolát építettek fel Galsán, Rigácson és Hanyban.

A helyben lakó Bókkon Lajos evangélikus lelkész 1973-ig szolgált a galsai, rigácsi, hanyi, zalameggyesi gyülekezetekben és a hozzá tartozó szórványokban. Az ő szolgálata után helyettesítésekkel folynak a szolgálatok különböző gyülekezetekből. Tudomásunk szerint az 1980-as évek elején adták el a parókiát.

1994-től Polgárdi Sándor somlószőlősi lelkész látta el a szolgálatokat a gyülekezetben. A statisztikák nagymértékű fogyást mutatnak, melynek oka az elvándorlás és a gyülekezetek elöregedése. A templom két harangja hívogatja híveit havonta egyszer és a nagyünnepeken tartott istentiszteletekre. Az elmúlt tizenkét év alatt egyetlenegy hittanos sem volt, s ez azt mutatja, nincs fiatal evangélikus család a településen.

Ennek ellenére közös elhatározással, a feltételek biztosításával a 2002. esztendőben sikerült renoválni a templomtornyot a toronysüvegtől lefele. Sőt előkészületek folytak egy kerek évforduló előtt a templomhajó teljes mértékű rekonstrukciója tekintetében, mert beázások, vizesedés, vakolatomlás jellemezte ezt a részt. A 2004. esztendőben a templom fennállásának 200. évfordulóján a tetőszerkezet javítása, új héjazat, valamint a külső és belső falfelületek vakolása, s közben a vizesedés megszüntetése volt a feladat. Ehhez járult az elektromos hálózat felújítása, az ablakok cseréje, és a vízelvezetés megoldása is esedékessé vált. Az egyházközség megújult templomában a régi oltárterítők helyébe is újak készültek. A gyülekezet a templom padozatát is burkoltatta. Öröm számunkra, hogy a veszprémi evangélikus egyházmegye nyugati szélén megújulhatott a galsai templom a bicentenárium évében. 2004 nyár közepétől szép templom várta a galsai, kisberzsenyi evangélikusokat istentiszteletekre.

Kisberzsenyben az evangélikus gyülekezetnek egy haranglábon függő harang van tulajdonában. Ezt a település középpontjában találhatjuk a római katolikus templom mellett. A harangláb régi időktől fogva az evangélikusoké. A rajta található felirat: „Goss mich MDCXXXVI Christian Bergen. VIVIT.” (1636-ban öntött engem Christian Bergen. ÉL). Rajta a kis dombormű püspököt ábrázol kezében pásztorbottal. 1997-ben ezt az építményt felújították, új bádogtető került a régi helyére, a tartó gerendaoszlopokat is átgyalulták.

Akik itt élnek vagy éltek, ehhez a gyülekezethez kötődnek, akár távoli városokba kerülve is hűségesen. A templomfelújítás időszaka is a gyülekezet élni akarását mutatta az elmúlt években. A veszprémgalsai anyakönyvek a somlószőlősi lelkészi hivatalban találhatók.

Lelkészek, tanítók

Lelkészek Galsán:
Polgár István (1804–1810), Szalay Pál (1811–1816), Perlaky Gábor (1820–1840), Szalay József (1840–1858), Sass Lajos (1858–1902), Varga Pál (1902–1908), Mód Aladár (1908–1914), Zsirai Lajos (1914–1916), Sikos Gyula (1917–1953), Bókkon Lajos (1953–1973), Blatnitczky János (1974–1977, helyettes Kertáról), Bálint László (helyettes Malomsokról) Szabó Vilmos (1977–1979, helyettes Kertáról), Győr Sándor (1979, helyettes Ajkáról), Boros Lajos (1980–1982, helyettes Somlószőlősről), Sághy András (1983–1993, helyettes Nagyalásonyból), Pőcze István (1993–1994, helyettes Nagyalásonyból), Polgárdi Sándor (1994–2008, helyettes Somlószőlősről), Bittner Abigél beosztott lelkész (2008–2011), Kopf András beosztott lelkész (2011−)

Tanítók:
Baki Mihály (1786–?), Graskovich Mihály (1787–1790), Talabér Ádám (1804–1805), Lévai László (1806–1807), Polgár Ádám (1808–1817), Csöngető Pál (1819–1820), Szilvágyi Sámuel (1821–1822), Urszini István (1822–1823), Szajki László (1823−1839), Sebestyén István (1839–1839), Sztrókay Sándor (1843–1844), Takács János (1853–1858), Csató Ádám (1858–1859), Kalmár Sándor (1859–1864), Szalay Géza (1865–1871), Kápli Kálmán (1872–1873), Laucsek János (1873–1876), Sipos János (1877–1878/9), Hajdt Pál (1880–1881), Egyed Mór (1882–1885), Hildebrand G. (1885–1886), Sass Lajos (1887–1888), Schreiner József (1889–1890), Droppa Ede (1890), Grosch Sándor (1891), Sass Lajos (1892), Karner József (1892–1893), Sztrókay Lajos (1893–1894), Sass Lajos (1894–1895), Sándor József (1912–1928), Farkas Irma (1928–1934), Sokorai József (1934–1940), Szabó József (1940–1942), Kőrösi Jolán (1942–1945), Sebestyén Zoltán (1945–1951)

Polgárdi Sándor