A nagyvázsonyi társegyházközség története

Nagyvázsony a Balaton-felvidék és a Déli-Bakony között elterülő vázsonyi síkság nyugati felében fekvő település. Az itt haladó római hadiút mentén ókori település nyomait sejtik a régészek. A község első írásos említése a tatárjárás idejéből származik. Nevét a Vason nemzetségről kapta. A család első ismert tagja Ákos a 13. század első feléből, több vármegye ispánja és a királyné udvarbírója volt. A település történelme a késő középkorban a 15. századi vár és a kolostor köré csoportosul. Kulturális szempontból jelentős hely. Ezt főleg a pálos rend jelenléte okozta, melynek kolostorát a várat is építtető földesúr, Kinizsi Pál alapította. Ide a Nagyvázsony és Pula között található középkori Tálod falu kolostorából költöztek a szerzetesek, amely hazánk egyik legrégibb pálos kolostora volt. Az új nagyvázsonyi kolostorban magas színvonalú kulturális élet folyt, ennek bizonyítéka, hogy itt készült többek között a híres Festetics-kódex.

A török idők alatt végvári hellyé vált, ennek köszönhette a későbbiekben nyilvános szabad vallásgyakorlatát. 1526-ban a török veszedelem miatt megszűnt a helyi plébánia, és a pálos szerzetesek is elhagyták a klastromot. A hagyomány szerint Luther tanait a várban szolgáló német katonák hozták hazájukból, de erre vonatkozóan semmilyen korabeli írott forrásadat nem ismert.

Első ismert lelkésze: Szerdahelyi Mátyás 1630-ban. 1651-ban Joós György a későbbi kővágóörsi lelkész szolgál Nagyvázsonyban, 1657-ben már itt esperessé választják. 1661-ben a Kemenesalji egyházmegyéhez sorolják.1672. november 13-án Zsolnai Istvánt avatják fel ide lelkésznek.

Az 1674-es pozsonyi vésztörvényszékre megidézettek névsorában ott találjuk Zsolnai István nagyvázsonyi evangélikus és Tolnai István református lelkipásztort is. Zsolnai a zaklatások hatására lemondott hivataláról, Tolnai kitartott, egy év múlva a szabad vallásgyakorlatot biztosító rendelkezés kiadásával együtt szabadon bocsátják, és folytatja itteni hivatását. I. Lipót 1675. január 13-án szabad vallásgyakorlatot biztosító levele az első írásos forrása az evangélikus és református felekezethez tartozóknak. Sőt 1681-ben templomépítési engedélyt is adott a nem vallási türelmességéről ismert uralkodó, mivel a császári udvar ekkor már megneszeli, hogy a török és Thököly Imre, Felső-Magyarország fejedelme, egyesített haddal indul Bécs ellen, így a végvárak jelentősége újra megnövekszik. Ekkor épült a vár területén a vesszőből font, sárral tapasztott falú első temploma a gyülekezetnek. A végvár prédikátora a későbbi nemescsói evangélikus lelkész és költő, a Zöngedező mennyei kar című énekeskönyv szerkesztője, az Aranylánc imakönyv és A boldog halál szekere című könyv írója, id. Ács Mihály volt. 1680-ban írt egy halotti búcsúztató verset is a berhidai ütközetben elesett Semtsei Ferenc vázsonyi alkapitány halálakor, és ő temette el katonatársaival együtt a veszprémi Szent Benedek-hegyen. (Ács verse az egyetlen forrás a berhidai ütközetről, amelyet a tihanyi, vázsonyi és veszprémi végvárak őrserege vívott feltehetően a fehérvári török őrséggel a régi Berhida és Kiskovácsi falukat elválasztó Séd-patak hídjánál.)

Ismeretes még egy, a vázsonyi katonaságot érintő esemény, az ún. kemenesalji zendülés. Ennek előzménye a Szenczi Fekete István evangélikus püspök letartóztatására tett kísérlet, akit ez elől az Ostffyak asszonyfai várukba menekítettek. A védelmére összegyűlt kemenesaljai nemességhez csatlakoztak több végvárból, így a vázsonyiak is. 1683-ban a Bécs elfoglalására induló Kara Musztafa vezetése alatt álló török−magyar egyesített haderő Thökölyhez hű magyar része Barkóczy Ferenc kapitány vezetésével hódoltatta a végvárakat, köztük Vázsonyt is. Ács Mihály ekkor már Thököly Imre seregének tábori prédikátora. Ács vázsonyi szolgálati ideje olyan mértékű virágzása volt a nagyvázsonyi gyülekezetnek, hogy még a református és katolikus hívek is az evangélikus templomba jártak. (Ennek az is oka volt, hogy 1726-ig nincs plébánosa a helységnek.)

1683-ban itt született Vázsonyi Márton, a későbbi vadosfai evangélikus lelkész, a pietizmus mozgalmának képviselője, több teológiai és kegyességi könyv magyarra fordítója, az Új zengedező mennyei kar című énekeskönyv, azaz a Graduál társszerzője. Nem sokkal ezután a jogok ellenére a végvári rendszer jelentőségének csökkenése, a Rákóczi-szabadságharc idejének nyugtalansága és súlyos pestisjárvány következtében elerőtlenedett a gyülekezeti élet. 1706-ban Temlin János az itteni tanító.

1714-től számítható a gyülekezet második virágzása. Ekkortól van a kezünkben anyakönyv is. Ekkor a lelkész Szeniczei Bárány György volt, a dunántúli történeti pietizmus egyik legfontosabb oszlopa. Fellendült a gyülekezeti élet: naponként házi bibliamagyarázatokat tartott, és bevezette az istentiszteleti hitoktatást, a katekizációt. Ő az, aki az első magyar nyelvű pedagógiai szakkönyvet lefordította és kiadta. Nagyvázsonyban született 1716-ban fia, a későbbi felpéci lelkész, költő, dunántúli szuperintendens, Bárány János, aki 1756-ban a konfirmáció bevezetését elrendelte Dunántúlon. Bárány György a hallei egyetemen tanulva, annak mintájára olyan intézményt kívánt létrehozni Nagyvázsonyban, amely magába foglalta az árvaházat és az iskolát. Ezért Bárány lelkész és Domokos Sámuel nagyvázsonyi földbirtokos, a gyülekezet prokurátora, 1714-ben adománykérő körlevelet ír, az ügyet patrónusok és egyházközségek támogató figyelmébe ajánlva. Levelet írnak Pupos Mihály aláírásával kiegészülve Halléba A. H. Franckénak is, a mintaintézmény alapítójának és vezetőjének támogatását kérve. A nagyszabású terveket nem sikerült teljes egészében megvalósítani, de az ő és utóda, a szintén hallei diák Bognár (Wagner) György működése alatt olyan színvonalas középiskola működött itt, amelyet maga a neves polihisztor, Bél Mátyás ajánl ismerősének a győri iskola helyett, a magyar nyelvű oktatás előnyeit ecsetelve. Színvonala mellett az intézmény érdekessége, hogy az első teljesen magyar tannyelvű iskola hazánkban. Sajnos működési ideje nem haladta meg az egy évtizedet.

Bárány György 1718 tavaszán hirtelen elhagyta a nagyvázsonyiakat, Zichy Imre gróf tiltakozása ellenére – akinek leányait tanította – egy éjjel elindult a Tolna megyei Gyönkre, elfogadva az ottani új telepesek hívását. Utóda itt a már említett Bognár György 1721-ig az iskola rektorságában, majd 1726-ig a lelkészségben is. Kettejük között és Bognár távozása után is a szintén jelentős irodalmi tevékenységet kifejtő, Rákóczi által is támogatott, hányattatott sorsú Hegyfalusi György szolgált itt, aki imádságoskönyvéről, a Centifóliáról (Százlevelű rózsa) vált ismertté. Ezt az imádságoskönyvet hosszú ideig az egész ország magyar ajkú evangélikussága használta. Itt halt meg 1730-ban. A 18. század második felében a német betelepítések megváltoztatták Nagyvázsony vallási képét is, az evangélikus és református gyülekezetek kisebbségbe szorultak a római katolikusokkal szemben. A már említett vár területén álló templomot a hívek 1795-ig használták. Ekkor gróf Zichy Károly a vár mellett telket ajándékozott a gyülekezetnek, amelyen 1796-ban felépítik a ma is álló templomot, amit ez év november 2-án fel is szentelnek. Az építő ismeretlen, de az akkor toronnyal épült, fazsindelyes fedésű templom ácsmunkáit Helchlinger Gáspár végzi el. A keresztelőkúton ez a felirat olvasható: Pápai Veisz Mihal Eejer Sofia 1796. dec.die 24.

Ekkor már Perlaky Gábor a vázsonyi lelkipásztor. Az ezt követő majdnem egy évszázadból a lelkészek és tanítók névsorán kívül érdemleges adat nem ismert a gyülekezet történetére nézve. 1820-tól 1858-ig a mencshelyi lelkész és esperes, László Sámuel fia, László János itt a lelkész. Ő a legkorábbi lelkipásztor, akinek sírköve még ma is megtalálható a nagyvázsonyi temetőben.

1851-ben a gyülekezet lélekszáma 250 fő. Azonban 1860-ból azt olvassuk, hogy a gyülekezet úgy elgyengült mind létszámban, mind anyagi javak tekintetében, hogy lelkészt és tanítót is fizetni képtelen volt. Így az akkori lelkész, Steiner-Kövesi Károly feladata lett, hogy a tanítói javadalom feléért segédtanítót alkalmazzon takarékossági szempontokra hivatkozva addig, amíg a gyülekezet nem válik elég erőssé rendes tanító alkalmazására. Ekkor került ide segédtanítónak Bodács Sándor, aki tanítósága mellett orgonaépítéssel is foglalkozott. 1863. augusztus 27-én tűzvész pusztította el a templomot két harangjával együtt, a tanító- és lelkészlakást 18 házzal együtt, amelynek nyomán számos evangélikus jutott koldusbotra. Ezt pár héttel később marhavész. követte. Kövesi Károly lelkész közbenjárására 1862-ben a gyámintézeti offertóriumot Nagyvázsony kapta, majd országos gyűjtést rendeztek a gyülekezet megsegítésére. 1863-ban az egyház kapott lelkészi és tanítói javadalomföldet az uradalomból, összesen 12 holdat. 1873-ban közadakozásból orgona került a templomba, amely egy felirat szerint Johann Sachs komáromi orgonaépítő 1833-ban készült orgonája. (Elképzelhető, hogy ez az, amely korábban a lovászpatonai evangélikus templomban volt.) 1881-ben az elhunyt Kövesi Károly helyére nem volt módja a gyülekezetnek új lelkészt választani, ezért az állást csak 1883-ban töltötték be Tóth Gyula lelkésszel. Ez évben hunyt el Lekow Lajos báró, uradalmi igazgató, a gyülekezet hitbuzgó felügyelője és patrónusa. A következő évben a templom renoválására került sor. 1885-nyarán a villámcsapás következtében újra leégett lelkészlakot kellett felújítani. 1893-ban takarékmagtárat alapítottak a hívek. Még ez év október 1-jén felügyelővé választották az anglikán vallású Weller Lajos uradalmi számtartót. 1895-ben a huszonegy éve tanítóskodó Kövesi Sándor lemondott hivataláról. A gyülekezet pályáztatási kísérlete sikertelennek bizonyult, így 1897-ig a nemesleányfalui iskolába jártak a nagyvázsonyi evangélikus gyerekek is, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium anyagi segítségével betölthette az állást az új tanító Benedek Ottó. Két év múlva azonban ő is elment, és a tanítás Tóth Gyula lelkészre, az énekvezetés pedig a gyülekezet egy jó hangú tagjára, Boros Istvánra maradt. 1899-ben választották meg Kádas (Kobelrausch) Jánost, a gyülekezet utolsó tanítóját.

Az eddig is nehezen fenntartott evangélikus felekezeti iskola Nagyvázsonyban 1907-ben megszűnt, a gyerekek az ekkor megalakuló állami iskolában tanulnak ezentúl, és Kádas János is itt folytatja tanítói munkáját, a gyülekezetben pedig kántori szolgálatot végez. A templom tornyát – 1904-ben Gyalog István lelkészi szolgálata alatt – statikai okokból le kellett bontani, és a templomot négy támpillér építésével meg kellett erősíteni. A harangok ekkor egy, a templom mellett épített toronyba kerültek. A templomban 1925-ből való emléktábla található, amely az 1675-ben kapott vallásszabadságra emlékeztet, valamint emléktáblára van felírva azok neve, akik a gyülekezet tagjai közül az I. világháborúban életüket vesztették. 1907 és 1935 között a gyülekezet lelkésze a kiváló történész, Zsiray Lajos volt. Őt követte 1937-től Orbán Lajos, Nagyvázsony utolsó helyben lakó evangélikus lelkésze.

1963-ban a gyülekezet létszáma 30 fő, jelenleg azonban 57 egyházfenntartó él itt, de az összes evangélikus száma 80-100 között mozog. Ez a növekedés főként a Mencshelyről Nagyvázsonyba költöző evangélikus fiataloknak köszönhető. (A múlt rendszer évei alatt nem adtak ki a Nagyvázsonyt körbevevő kisebb falvakban építési engedélyt, így Mencshelyen sem.) 1972-ben Orbán Lajos lelkész nyugdíjba vonulásával a gyülekezet és filiája gondozását Horváth József mencshelyi lelkész vette át. Az ő ideje alatt, a 70-es években történt a templomberendezés egy részének cseréje. Erre azért került sor, mert a templom közvetlenül a nagyvázsonyi vár szomszédságában található, ezért a hatóságok előírták, hogy annak stílusára kell hasonlítania. A barokk csillárokat, az oltáron található gyertyatartókat és a keresztet ekkor cserélték a Mátis Antal gyülekezeti felügyelő által készíttetett fekete színű, vasból készült tárgyakra. A templom tetejének felújítása 2000-ben készült el, a falak külső vakolása 2003-ban.

Lelkészek, tanítók, elöljárók

Lelkészek: Szerdahelyi Mátyás (1630−?) Joós György (1651−?) Zsolnai István (1674 táján), Ács Mihály id. (1683-ig), Bárány György (1714–1718), Hegyfalusi György (1718–1722), Bognár György (1722–1726), Hegyfalusi György újból (1726–1730), Kelemen Márton (1732–1740), Bakony Jósiás (1740‫–1744), Kiss Zsigmond (1745–1749), Horváth István (1750–1755), Vázsonyi Sámuel (1756–1765), Szalay Józsa Mihály (1765–1775), Szabó János (1775–1780), Urszini Mihály (1780–1783), Nagy István (1783–1786), Kiss János (1786–1789), Greskovics Imre (1790–1795), Perlaky Gábor (1796–1798), Szita Péter (1798–1801), Tömböl Pál (1802–1805), Máltsits Ádám (1805–1815), Kovács Ferenc (1815–1820), László János (1820–1858), Steiner-Kövesi Károly (1860–1881), Tóth Gyula (1883–1902), Horváth Sándor (1903), Gyalog István (1904–1907), Zsiray Lajos (1907–1935), Orbán Lajos (1937–1972)

Tanítók: Temlin János (1706), Horváth István (1717–1726), Szentgróti Mihály (1727–1732), Karnaczky Pál (1733−?), Sebők Mihály (1744–?), Mógor Ferenc (1748–1760), Kalinovszky István (1760–?), Dubovay István (1763–1776), Rózsa Ferenc (1777–1782), Szabó Ádám (1783−?), Pelargus József (1785–1786), Fábry István (1787–?), Eősze János (1789–?), Németh János (1791–?), Jeszenszky József (1793–?), Sebestyén János (1798–?), Lacza István (1803–?), Hima István (1805–?), Szeghy Pál (1806–1812), Tálos Ferenc (1812–1817), Badics István (1817–?), Varga István (1822–?), Berecz János (1826–?), Takács János (1827–?), Paál István (1832–?), Sebestyén Mihály (1833–1846), Szalay Sándor (1847–?), Paál István (1850–?), Bárány Ignác (1853–1855), Görög Sándor (1855–1860), Bodács Sándor (1861), Halász György (1862–1868), Patyi László (1868–1869), Mátis Kálmán (1869–1871), Kövesi Sándor (1873–1895), Benedek Ottó (1897–1899), Kádas (Kobelrausch) János (1899–1907. szeptember 1-jén megszűnt a nagyvázsonyi gyülekezeti iskola)

Felügyelők: Mátis Antal (?−?), Hardi Elek, (?−1996), Henn László (1996−2006), Stefanovits János (2006−)

Források:
1. Csepregi Zoltán: Magyar pietizmus 1700–1756. Budapest, 2000.
2. Mihácsi Lajos: A Mencshely–Nagyvázsony–Szentantalfa–Zánkai Társult Evangélikus Egyházközség honlapja. mencshely.lutheran.hu
3. Zsiray Lajos: A nagyvázsonyi ág. h. ev. gyülekezet története. In. A zalai ág. hitvall. Evang. Egyházmegye múltja és az egyházmegyebeli gyülekezetek története. Lőwy B. nyomda, Tapolca 1909.
4. Zsiray Lajos: A vázsonykői végvár története. In: Tanulmányok Veszprém megye múltjából. Veszprém, 1984.
5. Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története I. kötet Sopron 1924.