A vései társegyház

Vése község Somogy megye nyugati szélén, Zala megye szomszédságában, Iharosberénytől 16 kilométerre, északkeleti irányban fekszik.

A település neve 1211-ben fordul elő először az oklevelekben. A falu Árpád-kori birtokosát Vehsének hívták. Vése a segesdi várhoz, a királynéi vármegyéhez tartozott. 1284-ben Erzsébet királyné (IV. László édesanyja) Tamás váci püspöknek és testvéreinek adományozta a települést, akiktől a Vésseyek származtatják magukat. A Véssey család már a reformáció kezdetén felvette az evangélikus vallást. Ugyanakkor Vése lakossága is evangélikus lett, de 1634-ben református volt.

A török megszállás alatt a lakosság annyira megritkult, hogy a földbirtokos család Vas megyéből vend anyanyelvű evangélikus vallású telepeseket hívott itteni birtokaira. Ezzel a vései evangélikusok száma szépen megszaporodott. Az uraság nem feledkezett meg hittestvérei vallásos életéről sem. A vallásos összejöveteleket kezdetben a földesúr portáján tartották, amelyeken − a vend anyanyelvű hívekre tekintettel − vend nyelven is imádkoztak és énekeltek. A lelkészekről és a tanítókról a földesúr gondoskodott, és mindenben támogatta őket. A család lelkésze és tanítója egyben a gyülekezet lelki vezetője is volt. Ennek is tulajdonítható, hogy a vései lutheránusok − eltérően a római katolikus egyházba visszatérő szomszédos Tapsony, Titkos, Hollád, Szenyér lakosaitól − szilárdan megmaradtak evangélikus hitükben. Később az ajándékba kapott telken fából templomot építettek, s önálló lelkészt választottak. Az ellenreformáció ezt az állapotot megszüntette, de a „cuius regio, eius religio” („akinek uralma, annak vallása”) elve alapján a vései hívek evangélikus házi-istentiszteleten vehettek részt a Véssey család portáján.

Az első idők lelkészeinek és tanítóinak neve nem ismert, de az üldözések idején is − amikor lelkészük nem lehetett − voltak tanítóik. A III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatti időből a fennmaradt anyakönyvi bejegyzés két tanító − Dubovay és (1750-ből) Paksi − nevét említi.

A türelmi rendelet kibocsátását követően a gyülekezet feléledt, és 1786-ban Körmendy György személyében lelkészt választott, majd megindította a templom építésének munkálatait. A gyülekezet Laky István, az új lelkész (1789−1803) és Véssey László felügyelő vezetésével fejezte be a téglatemplom építését, sőt, fából paplakot és iskolaházat is épített.

A Vésén csupán néhány évig szolgáló Horváth Pál (1803−1807) lelkészsége idején − 1805-ben − alakult gyülekezetté, és csatlakozott filiaként Véséhez Szőkedencs evangélikussága.

Az őt követő két lelkészre − Kiss Dánielre (1807−1833), Horváth Józsefre (1833−1843) − a lelki építkezés nemes feladata hárult. Az 1830-as évektől már a leánygyülekezetté szerveződött Barcs evangélikusait is ők pásztorolták. Őket érte az a véletlenszerű megtiszteltetés is, hogy az 1808-tól Niklán élő Berzsenyi Dániel papjai lehettek. Berzsenyi ugyanis nemcsak verseket írt és gazdálkodott, hanem egyházát is szolgálta. Ilyen irányú tevékenységéről az egyházmegyei jegyzőkönyvek többször tesznek említést. Sajnos ennek kapcsán Horváth Józsefre más feladat is hárult − ő mondta a gyászbeszédet az elhunyt költő felett 1836-ban.

Andorka János (1843−1852) szolgálata alatt (1844-ben) új paplak és iskolaház épült szilárd anyagból, cseréptetővel.

Az önkényuralom legszomorúbb éveiben Czipott Rezső (1852−1858) és Szalay Sándor (1859−1863) lelki vezetése mellett gyakorolták vallásukat a hívek. Szalay lelkész működésének utolsó éveiben azonban már enyhült a zsarnokság. A gyülekezetek is tevékenyebbé váltak. A szőkedencsi filiában templomot építettek 1861-ben.

A jelenlegi vései templom a régi helyén − annak északi alapját megtartva − épült 1873-ban. A gyülekezet „templomépítő” lelkésze Horváth Sándor (1863−1877) volt, akit országgyűlési képviselőnek is megválasztottak. A felügyelői tisztséget Véssey Antal töltötte be. A templom felszentelése 1873. november 3-án volt. Építését a Véssey, a Berzsenyi, a Thulmon és a Bárány család nagyobb adományokkal segítette.

Az anyaegyházat 1875-ben 635 lélek alkotta, s abból 111-et tanulóként tartottak nyilván. A gyülekezet tanítója Mészáros István volt. A szőkedencsi filiában 195 evangélikus élt. Barcson 60 lélekből állt a filia. A fiókegyházak közül Szobon 117 lélek alkotta a gyülekezetet. Niklán 22 evangélikus lakott. A szórványtelepüléseken 135-en éltek. Az egyházközséghez 1164 lélek tartozott. Horváth Sándor lelkész mellett Thomai József segédlelkészként működött.

Németh Pál lett 1877-ben a lelkész, és 54 éven keresztül (1877−1931) pásztorolta a gyülekezetet. Ebből 32 évig (1889−1921) volt a Somogyi Egyházmegye esperese is.

Vése a 19. század végéig evangélikus volt, nagy gondot fordított iskolájára, megbecsülte tanítóit. Ennek bizonyítéka, hogy 1878-ban kéttantermes iskolát épített, majd a régi – 1844-ben készült – iskola épületéből tanítólakást alakított ki. A gyermekek oktatásáról két tanító gondoskodott. 1891-ben a lelkészlakást átalakították a kor igényeinek megfelelőre.

Az egyházközség mind lélekben, mind számban gyarapodott. A lélekszám növekedése azért érdemel figyelmet, mert Barcs csak 1875-ig tartozott Véséhez, utána Porrogszentkirály gyülekezete lett, ahova a lelkipásztori munka megkönnyítése céljából került. 1910-ben az anyaegyház 942 lelket számlált, és 127 gyermeket oktatott a két tanító: Németh Sándor és Binczy Dániel. A szőkedencsi filiában 245 lélek volt. A fiókegyházak közül legtöbb evangélikus Somogyszobon (140), Nagyatádon (54) és Nemesdéden (38) élt. Alsósegesden, Felsősegesden és Marcaliban közel 30, Böhönyén 22 lélek alkotta a gyülekezetet. Az egyházközség 1713 lelkes volt.

A békés időszakot az első világháború szakította meg, de az Istenben bízó gyülekezet leküzdötte a nehézségeket. Mesterházy Sándor 1929 őszén történt esperesi látogatásról így adott hírt a korabeli egyházi sajtó: „a gyülekezetben ma is élénk vallásos élet uralkodik, a hívek szorgalmasan látogatják az istentiszteleteket s áldozatkészségüknek is szép tanújelét mutatják a jó karban tartott egyházi épületek, különösen a közelmúltban épült gyönyörű tanítólakás.” Az is olvasható, hogy Glatz Lajos és Szentiványi Sándor tanítók lelkiismeretes munkájáról és a gyermekek szép előrehaladásáról szereztek bizonyságot az egyházmegye vezetői.

Az idős esperes mellett segédlelkészként szolgált Polster Gyula, Horváth Sándor, Belák (Túrmezei) János, Belák (Túrmezei) Sándor, Sztrókay Dániel és Süle Zoltán.

Az időközben végrehajtott területszervezés − a Barcs−Nagyatád−Somogyszobi Missziói Gyülekezet megalakulása − jelentősen érintette a vései egyházközséget. Az addig Véséhez tartozó Nagyatád és Somogyszob, valamint környéke 1932-ben a missziói körzethez került. Az egyházközség lélekszáma ennek megfelelően módosult.

Süle Zoltán (1932−1941) már egy kisebb terület pásztora volt. 1933-ban 780 lélek tartozott az anyaegyházhoz, és 158 gyermek tanult a 2 tanerős iskolájában. A szőkedencsi filiában 195-en éltek. 1940-ben Vése evangélikusai 730-an voltak, az iskolában már csak 62 gyermek tanult. A szőkedencsi filiában 185, a marcali fiókegyházban 32 evangélikust tartottak nyilván.

A két világháború között nőegylet, ifjúsági egyesület, férfidalárda működött. A dalárdát a mindenkori kántortanító vezette. A nőegylet 1951-ben szűnt meg.

Nagy társadalmi, politikai küzdelmek és változások idején (1941−1968) volt a gyülekezet lelkésze Lakatos György. Többek között háború, önkényuralom, internálás, forradalom, kollektivizálás jellemezte szolgálatának éveit. Akkor államosították az egyházi iskolákat és ingatlanokat (1948-ban), abban az időben folytatták le az önkényeskedés miatt fellépő lelkészek ellen a koncepciós pereket, de az ateista propaganda is akkor volt legerősebb. Ezek súlyát az 50-es évek elején még csökkenteni tudta az evangelizácós szolgálatok nyomán keletkezett lelki ébredés és megújulás. Bizonyára sokan merítettek erőt ezeken az alkalmakon is ahhoz, hogy hitüket újra meg újra megerősítsék, akár gyülekezetükben maradtak, akár távolba szakadtak a 60-as évek elején végbement változások következtében. Akadhattak olyanok is, akik később a „szélesebb” utat választották. Tény azonban, hogy a gyülekezet lélekszámában tovább fogyatkozott.

Lakatos György 1968-ban hunyt el. Sírja a vései temetőben van. A 27 évig Vésén szolgáló lelkész utóda − Hegyháti János iharosberényi lelkész egy évig tartó helyettesi szolgálata után − Sághy András lett, aki 7 esztendőn keresztül állt a gyülekezet élén. 1976 és 1988 között helyettes lelkészek − Dubovay Géza kaposvári lelkész, esperes 2 évig, Győri Gábor iharosberényi lelkész 8 évig, Tamásy Tamás iharosberényi lelkész 1 évig − voltak a gyülekezet pásztorai.

Tamásy Tamásné volt Vése papja 1988 szeptemberétől. Akkor történt lelkésszé avatása is, amelyet dr. Harmati Béla püspök végzett dr. Cserháti Sándor prodékán és Szabó István dunaegyházi lelkész (a lelkésznő édesapja) segítségével. 1996-ban budapesti gyülekezetbe távozott Iharosberényben szolgáló férjével együtt.

A hívek száma tovább csökkent. A 200 alatti lélekszám, az evangélikus egyházban még fennálló lelkészhiány és az anyagi gondok miatt döntött Vése és a szomszédos Iharosberény gyülekezete 1997 júniusában arról, hogy önállóságát megtartva társult egyházközséggé alakul.

Székhelyül Iharosberényt választották. Első lelkészük az addigi szepetneki helyettes lelkész, Horváth Ferenc lett. Ő rövid szolgálat után Dunaújvárosba távozott. Utódja, Halász Sándor 1997-től szolgál a társult egyházközségben. A lelkigondozás mellett fáradságot nem ismerve látott hozzá a társegyházak és filiáik templomainak, gyülekezeti épületeinek felújíttatásához.

Az államosításkor (1948) elvett egyházi épületek közül a gyülekezet a tanítói lakást visszakapta és értékesítette. A befolyt összeg árát is felhasználva készítette el 1997 őszére a templom és a lelkészlakás felújítását. Időközben azonban a templom vakolata és sisakja olyan mértékben megromlott, hogy szükségessé vált a teljes toronyfelújítás. Egyidejűleg a templom új csatornát és villámhárítót, valamint impozáns éjszakai megvilágítást kapott. A munkálatok nem történhettek volna meg a gyülekezet tagjainak áldozatos munkája és adománya, a gyülekezetből elszármazottak segítsége, a kecskeméti, soltvadkerti, szegedi s más hazai gyülekezet támogatása, valamint a schwabachi − németországi − testvérgyülekezet jelentős pénzadománya nélkül. Mindezekért a templom 2000. augusztus 27-én tartott újraszentelési ünnepségén adott hálát Urának, mert „egyedül Istené a dicsőség!”.

A templomukat szerető hívek 2006-ban újabb munkába kezdtek: átvágták és szigetelték a templom nedves falait, majd a 120 éves téglaburkolatot járólapra cserélték.