Egyházmegyébe szerveződés

Az egyházszervezet kiépülése az esperességek szerveződésével vette kezdetét. A gyülekezetek társulása a kölcsönös védelem, támogatás, a szükséges felügyelet és ellenőrzés miatt természetesen adódott. Magától értetődőnek tűnik, hogy emiatt az egyes gyülekezetek közeledtek egymáshoz, hogy kialakítsanak egy, a gyülekezeteknél nagyobb egyházi közösséget. A 16. században a következő evangélikus egyházmegyék működtek hazánkban: sárvári, fertőmelléki, csepregi, lánzséri és kaboldi, rábaközi, zala-somogyi, tolna-baranyai, soproni, a kőszegi német esperesség, a Vendvidék esperessége, a pozsonyi, körmendi, németújvári, rohoncszalónaki és borostyánkői esperességek. A fentebb felsoroltak működésére, mivel a 16. századból nincsenek jegyzőkönyveink, csak következtetni tudunk. Kialakulásukat meghatározhatta a jelentősebb központ köré szerveződés, a közös nyelv (pl. a német esperességek), a földrajzi elhelyezkedés, esetleg egy birtokközpont jelentős patrónussal. E fenti esperességek a Musay püspök által 1661-ben készített jegyzéken a következőképpen változtak: fertőmelléki, kőszegi, sopronvidéki, kőszegvidéki, kemenesaljai, sárvári, rábaközi, muraszombati, légrádi esperességek. Az itt felsoroltak közül a jelenlegi Fejér-Komáromi Egyházmegyéhez tartozó településeket a rábaközi esperesség látta el, amely kezdetben a Győr és Veszprém vármegyei, később ezek mellett a Moson, Komárom és Fejér vármegyei gyülekezeteket is magában foglalta. A rábaközi esperességhez 1631-ben 27, míg 1661-ben már 45 anyaegyház tartozott. Egyes egyházai 1661-re máshova osztattak be. 1671 tájáig a rábaközi esperességhez tartozott az a Győr vármegyének Sopron és Veszprém vármegyével érintkező részén lévő 17 egyházközség is, amelyek az egyházmegye – üldözések miatti – megszűnése után önállósultak, majd maguk mellé véve néhány Győr megyei gyülekezetet, létrehozták a győri esperességet. Ide tartoztak egy ideig a Fejér és Komárom megyei, valamint egyes Veszprém megyei egyházközségek is. A korábbi kilenc egyházmegye tehát a gyászévtized után három esperességre zsugorodott, s így működött 1681–1781 között: győri, kemenesaljai és tolna-baranya-somogyi.19 Utóbbi 1720 körül alakult, a török kiűzése után elnéptelenedett vidékre betelepült evangélikus lakosság összefogására. A későbbi Fejér-Komáromi Egyházmegye területe, amelyet egy ideig (1853–1861) Fejér-Esztergominak20 is említenek, ekkor a győri esperességhez tartozott. A különböző források nem sorolnak fel hiánytalanul mindig minden ide tartozó egyházközséget. Több forrás összevetéséből lehet körvonalazni a győri esperességhez tartozó, ugyanakkor ma egyházmegyénk részét képező egyházközségek névsorát. Az alábbi felsorolásokban olvasható egyházközségek és a jelenlegi fejér-komáromi egyházmegyei anyaegyházközségek névsora egy-két kivételtől eltekintve egybeesik.

A győri esperességhez tartoztak 1711-ben: Bokod, Oroszlánkő, Szák és Szend, (Bakony)szombathely, (Bakony)bánk.

1725-ben: Kedhely (közigazgatásilag Veszprém vármegye); Palota (még Székesfehérvárral) (közigazgatásilag Veszprém vármegye; a Fejér megyei Székesfehérvár a Fejér-Komáromi Egyházmegye része később); Bokod, Szák és Szend, Oroszlánkő (közigazgatásilag Komárom vármegyei települések).
Az 1730-as bejegyzés a győri esperességnél feltünteti Csernye, Súr nevét is. 1750-ben a dunántúli gyülekezetek névjegyzékén szerepelnek: Bokod, Szák és filiája: Szend, Oroszlány (ebben a formában) (közigazgatásilag Komárom vármegye), Súr, Csernye, Palota (közigazgatásilag Veszprém vármegye), Tordas és Vajta (közigazgatásilag Fejér vármegye, de utóbbi tolna-baranyai egyházmegye). Az eddigiekből is látszik, hogy az egyházmegye területe több közigazgatási megyét érintett ekkor, így Fejér, Komárom és Veszprém megyéket.

A Payr Sándor egyháztörténeti munkájában szereplő adatok alapján kiegészíthetők a fentiek. A győri esperességhez tartozott még Bokod, Oroszlány, Szák és Szend, Bakonyszombathely, Bakonybánk, Csernye, Súr mellett Csákvár, Csabdi, Gyúró, Tordas, Csurgó, Veleg/Nagyveleg, Ondód (Pusztavám), Tata, Bodajk, Sárszentmiklós, Komárom. (Szenterzsébet az esperességekbe szerveződés idejére elpusztult.)

A korábban a pusztán körülményeik miatt a győri egyházmegyébe tömörült egyházak lassanként leváltak, így 1756-ban azok az egyházközségek is, amelyekből a Fejér-Komáromi Egyházmegye megalakult. Az 1786-ban újonnan létrejött/újjáalakult 13 esperesség között is szerepel a Fejér-Komáromi Egyházmegye. A következő anyaegyházközségek tartoztak hozzá ekkor: Komárom, Oroszlán, Bokod, Szák, Tordas, Velek (Veleg/Nagyveleg) és Pusztavám. Ugyanebben az időben a ma egyházmegyénkhez tartozó Súr, (Bakony)csernye és (Bakony)szombathely a Veszprémi Egyházmegye (Inferior) része volt, Székesfehérvár a várpalotai anyaegyház kötelékében szintén Veszprémhez tartozott.

1820-ban már nem 7, hanem 9 anyaegyházközsége van az egyházmegyének, s ez az állapot több évtizedig szinte változatlan: Bokod, Csabdi, Csákvár, Oroszlány, Pusztavám (Ondód), Szák (Kethellyel), Szend, Tordas, Veleg. A felsorolásban ekkor már nem szerepel a komáromi egyház, amely csak 1894-ben kerül vissza ennek az egyházmegyének a kötelékébe. Néhány évtizeddel később, az 1850-es években a még Tordas leánygyülekezeteként létező Gyúróval, valamint az 1851-től 1865-ig az egyházmegyéhez tartozó Sárszentmiklóssal 11-re nő az anyagyülekezetek száma. 1869-ben Sárszentmiklós már nem tartozik az egyházmegyéhez, ám az ekkor önállósuló Székesfehérvár az anyagyülekezetek közé lép.

1891-ben a következő 11 anyaegyházközség van tehát a Fejér-Komáromi Egyházmegyében: Bokod, Csabdi, Csákvár, Gyúró, Ondód (Pusztavám), Oroszlány, Szák (Kethely leánygyülekezettel), Szend, Székesfehérvár, Tordas, Veleg. (1894-ben 12-re nőtt az anyaegyházak száma a már említett Komárom visszakerülésével.)
A Fejér-Komáromi Egyházmegye 1894-ben az egyházkerületek arányosításáról szóló zsinati törvény intézkedése által a Dunántúli Egyházkerületből 1894. november 15-ével átkerült a Dunáninneni Egyházkerülethez. 1894. december 19–20-án Pozsonyban tartották az új zsinati beosztás alapján létrejövő Dunáninneni Egyházkerület ún. szervezkedő rendes közgyűlését, ahol a Fejér-Komáromi Egyházmegyét Sólymosi Ödön egyházmegyei felügyelő, valamint Hering Lajos esperes képviselte. (Az egyházmegye részéről Payr Sándor, Gáncs Jenő, Nagy Vilmos megbízottak, Kirchner Mihály, Hauptman János kiküldöttek vettek részt az eseményen.) Míg a kerület kötelékéből az árvai, liptói és a túróci egyházmegyéket elbocsátották (a bányaiba és a tiszaiba tették át), addig a Révkomárom egyházközséggel erősített Fejér-Komáromi Egyházmegyét, valamint a honti, a barsi, a nógrádi egyházmegyéket (a bányai kerületből) és a selmeci líceumot felvették az egyházkerület kötelékébe. A Fejér-Komáromi Egyházmegye ekkor a barsi, honti, mosoni, nógrádi, nyitrai, trencséni, pozsonyi, pozsonyvárosi egyházmegyével s a teológiai akadémiával, a pozsonyi líceummal és a selmecbányai líceummal alkotott egy egyházkerületet. Trencsén, Nyitra, Liptó tiltakozásul az átszervezés miatt nem küldött képviselőt.

1897-ben a Fejér-Komáromi Egyházmegye30 anyaegyházközségeinek száma nem változott (12). Az egyházmegye ekkor egy körből állt, egy körlelkésszel, aki az iskolák látogatását végzi. A Fejér-Komáromi Egyházmegyéhez Komárom, Esztergom, Fejér, Pest, Nyitra megyei települések tartoztak, beosztása és lélekszáma a következő volt:
1. Bokod: 957, Dad 35, Dadi puszta 9, összesen: 1101 (Komárom megye)
2. Csabdi: (Fejér megye) 167, Bajna (Esztergom megye) 8, Bia (Pest megye) 11, Dorog (Esztergom megye) 127, Mány (Fejér) 5, Bicske (Fejér) 41, Felcsut (Fejér) 3, Perbál (Pest) 3, Nagy-Sáp 7, Sári-Sáp (Esztergom) 11, Szár (Fejér) 6, Tokod (Esztergom) 6, Somodor (Komárom) 5, Torbágy 2, Tök 5, Tinnye 4, Zsámbék 8 (Pest ), összesen: 419
3. Csákvár: 258, Vértes-Boglár, Bodmér 1, Acsa 1, Lovasberény 1, Vereb 3, Pázmánd 1, Zámoly 2, Csákberény 2, Gánt –, Kozma –, Forna puszta 3, összesen: 272 (Fejér megye)
4. Gyuró: 440, Vál 24, Antalmajor –, Mária-Annamajor –, Farkasfa major –, Tabajd 7, Doboz 2, Alcsut 25, Máriavölgy puszta –, Hatvanpuszta –, Göböljárás puszta –, Bányavölgy puszta −, Vért –, Vért-Szentgyörgy –, Etyek 3, Józsefmajor –, Sóskut 3, P.Zámor 2, összesen 506 (Fejér) (Gyúró anyaegyház Gyúró és Kuldó községekből áll)
5. Ondód-Pusztavám: 1024, Mór 103, Árki puszta –, Gézamajor –, Dobos puszta –, Kápolna –, Bakony-Sárkány 8, Csókakő 3, összesen 1138 (Fejér)
6. Oroszlán(y): 1424, Alsó és Felsőgalla 10, Kecskéd 17, Vértes-Somló –, Környe 15, Pusztamajk 8, Mindszent puszta –, összesen 1474 (Komárom)
7. Szák: 410, Kethely 250, Császár 58, Kömlőd 35, Fagyos puszta 7, Kis Parnak puszta –, összesen 757 (Komárom)
8. Székesfehérvár: 453, Aba 7, Belsőbáránd puszta –, Külsőbáránd puszta –, Magyaralmás 8, Falu-Battyán –, Szabad-Battyán 8, Lovasberény 3, Csősz 3, Cselepuszta –, Dinnyés puszta 12, Agárd –, Füle 3, Gárdony 2, Jenő és Gut-tamási 17, Káloz 30, Kis- és Nagyhörcsök puszta –, Keresztes 16, Kuti –, Nagyláng 7, Moha 5, Pákozd 3, Pátka 7, Kis- és Nagyperkáta 20, Polgárdi 26, Cseri és Somló puszta –, Sárosd 10, Csillagmajor –, Seregélyes 5, Soponya 4, Sukoró –, Iszkaszentgyörgy 8, Baglyas –, Sárszentmihály 5, Szolgaegyháza 1, Zichyfalva 2, Tác 6, összesen 671 (Fejér)
9. Szend: 344, Csep 23, Ete 9, Kis Igmánd 37, Szentmihály puszta –, Kocs 12, Mocsa 18, Csémpuszta –, Tömörd puszta –, Boldogasszony puszta –, Nagy Igmánd 28, Csernák puszta –, Ördöhegy puszta –, Ágostyán –, Baj –, Bánhida 10, Körtvélyes –, Gyermely –, Puszta-Gyarmat puszta –, Kabláspuszta –, Szomód 12, Külső-Kitreiber major –, Szilánvölgy –, Leshegy –, Imretelep –, Szőllős 5, Remeteség puszta –, Tardos 1, Tarján –, Tata 99, Diósvölgy puszta –, Máriamajor –, Tolna –, Tóváros 52, Makkpuszta –, Szentgyörgy puszta –, összesen 650 (Komárom)
10. Tordas: 701, Martonvásár 66, Kismárton puszta –, Erdőhát puszta –, Tükrösmajor –, Gábormajor –, Tárnok 25, Berki puszta –, Anasztázia puszta –, Ötház –, Érd 19, Elekorra puszta –, Fülöp major –, Simon major –, Szőlősi puszta –, Diós 5, Kutyavár major –, Batta 5, Berta puszta –, Baumgarten puszta, ‫Sándor puszta –, Legyes puszta –, Felsőpuszta −, Ráckeresztúr 20, Szentlászló –, Rácszentmiklós –, Ercsi 89, Aggszentpéter major –, Felsőbesnyő puszta –, Szinatelep puszta –, Kisbesnyő puszta –, Iváncsa 6, Latyák major –, Szabolcs 7, Adony 13, Nyék-Pettend 25, Pettend puszta –, Mérei tanya –, Sárközy tanya –, Felső Pettend puszta –, Velence 17, Kis-Velence –, Pázmánd 2, Jánosmajor –, Baracska 14, Kis Halom puszta –, Nagy Halom puszta –, Hollósy puszta –, Kajászószentpéter –, Jenő major 25, Felső– és Alsószentiván –, összesen 1039 (Fejér)
11. Veleg: 790, Bodajk 10, Balinka –, Sövénykút 8, Tímár puszta 9, összesen 817 (Fejér)
12. Rév-Komárom: 369, Ács 44, Aranyos 3, Duna-Almás 14, Bagota 1, Bajcs –, Bajot –, Nemes Bogya 3, Vár-Bogya –, Csicsó 2, Ekecs 7, Ekel 4, Esztergom (Esztergom megye) 91, Alsó és Felső Gellér –, Guta –, Ó-Gyalla 11, Új-Gyalla –, Hetény 1, Imely –, Izsa –, Izsáp –, Kamocsa 2, Keszegfalva –, Kurta-Keszi 3, Nagy-Keszi 4, Lábatlan (Esztergom) – , Érsek Lél –, Madár –, Marcalháza 1, Nagy-Megyer 10, Megyeres –, Naszvad –, Néma-Kolozs 1, Neszmély 1, Nemes-Ócsa 7, Piszke (Esztergom) 1, Duna-Radvány 5, Nagy-Surány (Nyitra megye) 39, Süttő (Esztergom) 1, Apáca-Szakállas 2, Turi-Szakállas 4, Lak-Szakállas –, Szentmiklós puszta–, Szentpéter 7, Szilas –, Ó-Szőny 19, Új-Szőny 65, Nagy-Tany 1, Tath (Esztergom) –, Duna-Ujfalu 11, Nyerges-Ujfalu (Esztergom) 21, Érsek-Ujvár (Nyitra) 66, Naszály –, Billeg puszta –, Cserhát puszta –, Füzitő puszta –, Grébics puszta –, Harkály puszta –, Nagy-Lél puszta –, Monostor puszta –, Duna-Örs puszta –, Uj-Szállás puszta –, Szt. Péter puszta –, Túzok puszta –, Vék puszta –, Virth puszta –, Zsitvatő puszta –, összesen 822 (Komárom)

Az egyházmegye területén e korszakban kezd egyre fontosabbá válni a belmisszió. Az 1894−95. évi egyházpolitikai törvényeknek a gyülekezeti tagokra gyakorolt hatása nem volt közömbös az egyház számára. A keresztelési statisztikák elárulják, hogy ekkor számos példa volt az úgynevezett elkeresztelés jelenségére. A lelkipásztorok tapasztalatai elsősorban a kötelező polgári házasság törvénybe iktatásával kapcsolatosak. Főként a szórványban élők között fordult elő, hogy sem hirdetésre, sem esketésre nem jelentkeztek a lelkésznél, de a helyben lakó hívek között is tapasztalt ilyet a lelkipásztor, főként vegyes házasságot kötni készülő személyek esetében. E jelenséget többek között a századforduló környékén megalakuló belmissziói céllal létrejött ifjúsági egyesületek is igyekeztek meggátolni. A hitélet megújítására való törekvésekkel kapcsolatos tevékenység célja a keresztyénség intenzívebb megélése, az egyházhoz kötődés felébresztése vagy megerősítése volt. Elsősorban az egyházközségek peremén élőkre, az egyházzal lazább kapcsolatban lévőkre koncentrálva működtek, s tevékenységük egyben a hitélet tartalmi és formai viszonyainak megújítását vonta maga után. E mozgalom jegyében számos egyesület alakult és fejtette ki tevékenységét az egyházmegyében.

A Fejér-Komáromi Egyházmegye anyaegyházközségei a 19. század utolsó harmadában változatlanok, s csupán Komárom visszatérése okoz gyarapodást. Számuk a későbbiek során is sokáig változatlan. Az első világháború veszteségei, valamint az új egyházközségek alakulása eredményez majd módosulást az egyházmegyében.

Az 1910-es években már megerősödnek egyes, ma is működő társulások-együttműködések bizonyos egyházak között: a már a 19. század óta együttműködő Mór–Pusztavám, Csabdi és Bicske kapcsolat, vagy Szák, amely Vérteskethely mellett szintén régóta gondozta Kömlőd és Császár evangélikusait. 1917-ben (s még utána néhány évig) felmerült a Veszprémi Egyházmegyébe, Várpalotához tartozó fehérvárcsurgói leánygyülekezet Székesfehérvárhoz csatolásának gondolata is, ahol korábban is a fehérvári lelkipásztor látta el az egyházi teendőket. E kérdés a harmincas évek közepén ismét előkerül, de még ekkor is várat magára a megoldás.

Az első világháborúban a Dunáninneni Egyházkerület csaknem teljesen megsemmisült, már csak Moson, Nógrád és Fejér-Komárom egyházmegyékből állt. Utóbbi csonkán, esperesi székhelyétől megfosztva volt kénytelen működni. Az 1920. július 21-én Székesfehérvárott tartott egyházmegyei közgyűlés jegyzőkönyve jól jellemzi azt a hangulatot, amely az evangélikus egyházon belül uralkodott az első világháború után. Jánossy Lajos révkomáromi esperes az új határokon túl, egyházmegyéjétől elszigetelve nem tudott megjelenni a közgyűléseken, helyette Balogh Lajos bokodi alesperes látta el a gyűlések egyházi elnöki tisztét. Az egyházmegyei irattár, szintén a határokon túl, hozzáférhetetlen volt. A magyarországi evangélikus egyházat a minden honfitársunkat érzékenyen érintő trianoni béke szerint bekövetkező területveszteségen túl legsúlyosabban az érintette, hogy a hazánkbéli összes felekezetek közül az evangélikusság veszített a területi elcsatolásokkal a legtöbb egyháztagot, s veszített leginkább jelentőségéből. A megváltozott felekezeti arányok az evangélikusság hátrányára módosultak. Az 1920. július 21-i egyházmegyei közgyűlést megnyitó dr. Rásó Lajos felügyelő beszédében sorra vette a világháború végső szakaszába jutott ország hanyatlását, valamint a két forradalom jellemzését s az egyházra tett hatását. Az egyházra vonatkozó korlátozások s a kedvezőtlen rendeletek gátolták és megnehezítették ugyan, de nem szüntették meg a gyülekezetek működését. 1920-ban Komárom anyaegyház ismét elvész az egyházmegye számára 1938-ig. A trianoni határok folytán lelkigondozás nélkül maradt újkomáromi evangélikusok fiókegyházközséggé alakultak. Kérésükre az itteni lelkészi teendőket a Győri Egyházmegye evangélikus lelkészei látták el. Ebben az időszakban az anyagyülekezetek (Komárom kivételével) változatlanok.

Az 1920-as években változások készültek az egyházmegyében. A missziós erőfeszítések eredményeként tapasztalható fejlődés új egyházközségek létrehozását, illetve a meglévők fejlesztését sürgette.
1924-ben az egyházkerületi ülésen lényeges kérdésként merült fel a szórványok ügye, a missziói egyházak, valamint a hitoktatás kérdése. Említés történt ekkor Tatabánya és Bicske evangélikusairól, különösen a jelentős számú iskolás gyermek hitoktatása kapcsán. Tatabánya és a hozzá tartozó települések, Felsőgalla, Alsógalla, Bánhida és Környe kedvezőtlen helyzetben voltak. Az itt élő 1046 evangélikussal való kapcsolattartás jelentős problémát vetett fel. Tatabányán a bányatársulat jóvoltából református egyház működött; a gyülekezet gondnoka, az egyébként evangélikus vallású bányafelügyelő Jamriska Sándor az unió híveként nem tartotta feltétlenül fontosnak külön evangélikus egyház szervezését. Mindezeken a helyeken kulcsfontosságú volt a hitoktatás megszervezése, illetve fejlesztése. Másutt is előfordult a református egyházzal való szoros együttműködés/együttélés. Így Esztergomban vagy például Ercsin, ahol az evangélikusok az 1865. május 7-én kötött „Egyezségi okirat” szerint a református hívekkel egy közös protestáns egyházat képeztek. Ám a – (már a 20-as években is) – Tordashoz tartozó Ercsin az 1930-as években havonta már egy-egy külön evangélikus istentiszteletet is tartottak.

Megfigyelhető, hogy az 1920-as években változások kezdődtek a szórványgondozás területén is az egyházmegyében. Egyes szórványok fiókegyházzá alakultak, másutt a szórványgondozást tették szervezettebbé. Előfordult az is, hogy az ekkor megindult fejlődés egy évtized múlva mutatott jelentősebb eredményt. Bicske például ekkor (1924) Csabdi gondozása alatt állt szórványként, 1937-ben azonban már fiókegyházként működött.

1925. június 25-én az egyházmegyei közgyűlés Tatabányát ideiglenesen Csabdi gondozása alá helyezte.42 Ugyanebben az évben felmerült Almásfüzítő fiókegyházzá alakításának és Tatatóvároshoz csatlakozásának ügye. 1927-ben ettől elálltak, a lélekszám ekkor az elköltözések következtében erősen apadni kezdett. 1924-ben merül fel magyar Komárom (Komáromújváros) fiókegyházközségének fejlesztése, anyaegyházközséggé szervezése. A komáromi hívek áldozatkészsége, az istentiszteletek nagy látogatottsága, a hitélet élénksége jó alapot adott a fejlődésnek. Ebben az időszakban Komáromújváros, Tatatóváros és Esztergom missziói egyházzá szervezésének gondolata jellemzi az egyházmegyei életet. E kérdés kapcsán Komárom neve merül fel mint missziói központ. 1924 februárjában az egyházkerület püspöke felkereste a kultuszminisztert, aki egyben Komárom országgyűlési képviselője is volt, s ígéretet kapott a Dunamelléken szervezendő missziói terület részére a komáromújvárosi vándorlelkészi állás megszervezésére.

Tatatóváros a szendi egyház kötelékében állt az 1910-es években, de miután az igmándi szórvánnyal együtt kivált e kötelékből, a dunamelléki misszióhoz akart csatlakozni. Szintén téma volt ebben az időben az Esztergomban élő evangélikusok fiókegyházközséggé szervezésének gondolata. Ők ekkor a református egyház kötelékében éltek, a tatai ref. egyházmegye védelmében. Az erőtlen egyházak között említik ekkor (1924) Csabdi és Csákvár nevét, míg Tordason és Gyúrón fejlődés volt tapasztalható. A dunamelléki misszióhoz csatolták Komáromújvárost, a gesztesi, a tatai s a dorogi járás azon községeit, amelyek régebben a révkomáromi anyaegyházhoz tartoztak, valamint Tatatóvárost, Nagyigmánd és Kisigmánd községeket. A missziós egyházak néhány éven belül komoly eredményt mutattak fel.

Komáromújvárosban a havonta két alkalommal tartott istentisztelet mellett rendszeres ifjúsági foglalkozások szervezése s evangélikus nőegylet alapítása valósult meg. Anyásítása éppen a másik fontos missziói központ, Tatatóváros előretörése miatt rekedt meg. Utóbbi helyen 1927-ben készült el az imaház és a lelkészlak.

Az 1926. június 24-én Szákon tartott egyházmegyei közgyűlésen ismét Komárom és Tatatóváros kérdését vitatták. Maga az esperes, Balogh István is úgy emlékezett, hogy Tatatóvárosra mindenki úgy tekintett, mint elsősorban szervezendő missziói központra, s maga az egyházközség is készült rá. Az esperes azt indítványozta, hogy az egyházkerület vigye keresztül Tatatóváros számára a missziói lelkészi állás szervezését. Említés esett a kultuszminiszter által felajánlott komáromi támogatásról is, amely ha szintén eredményt hoz, akár két missziói központ is működhet, hiszen szükség van rá. Az 1920-as évek végére Esztergom is fejlődést mutatott, 1927-ben már alakulóban volt a gyülekezet nőegylete is, a hívek összegyűjtését s az istentiszteletek látogatottságának növelését tűzve ki célul. Istentiszteleteik helye a református templom. 1930-ra komoly előrehaladást értek el a helyi vallásoktatás terén is.
Az 1920-as években az anyagyülekezetek száma nem változik (11 és Komárom), ám leánygyülekezetekkel és missziói egyházakkal gyarapodott az egyházmegye (Tata, Esztergom, Tatabánya). 1931-ben ugyanaz a 12 anyagyülekezete van az egyházmegyének, mint korábban. E korszak jellemzője, amint ez az egyházmegyei jegyzőkönyvekből kiderül, a szüntelen harc a gazdasági helyzet súlyos volta miatt, egyes helyeken a munkakeresés miatti fokozott elvándorlás, ugyanakkor a gyülekezeti élet tudatos fellendítésének szándéka. Ezekben az években a fontos belmissziói munka nagyobb mértékű térhódításáról számolnak be az egyházközségek. Szinte folyamatosan olyan helyzet teremtődött az egyház számára, hogy a belmissziói munka számára bőven adódott feladat. Korábban az 1894/95. évi egyházpolitikai törvények bizonyos hatásai, majd az I. világháború veszteségei teremtettek nehéz helyzetet. Utóbbi körülmény miatt, a gazdasági nehézségekkel súlyosbítva, fokozott figyelmet igényeltek a gyülekezetek. Az 1932. június 29-én Székesfehérvárott tartott egyházmegyei évi rendes közgyűlés alkalmával elhangzott esperesi jelentés egyik pontja a következő szavakkal emlékezik meg arról, hogy Fehérvárott megalakult az Országos Bethlen Gábor Szövetség egy fiókszövetsége: „Vajha e fiókszövetség lenne a vesztatűz, amely innen kiindulva messzire fénylhetne, egyik egyházközségből a másikba átvitetve, lángra lobbantaná az összetartás érzetét és a közös ellenség ellen védekezésre való tömörülés tudatát.” E mondat jól illusztrálja a korszakra jellemző s a protestáns öntudatot növelő, a protestáns társadalmi érdekek érvényre juttatását célzó szándékot.

A belmisszió fontos pontja volt a szórványhelyek gondozása, valamint a hittanoktatás. 1931-ben az egyházkerületi ülés felveti a Fejér-Komáromi Egyházmegyét illetően a tanügynek ismét az alesperes munkájába való utalását, valamint az egyházmegyének körlelkészségekre való beosztását. Az 1890-es években, amikor még Székesfehérvárott, Csabdin és Csákváron is felekezeti iskolák voltak, két körlelkészség működött az egyházmegyében. Később e beosztás a csabdi és a fehérvári iskolák államivá, illetve községivé válása után megszűnt. Az egyházmegyének 1932-ben 7 iskolája volt csupán, így a két körlelkészség újjáalakítását nem tervezték, ugyanígy a tanügynek az alesperes hatáskörébe utalását sem. Az 1930. évi kerületi ülés kitért a szórványok ügyére is, s felhívta a Fejér-Komáromi Egyházmegyét a szórványhitoktatás szabályszerű megszervezésére. Székesfehérvár, Komárom, Csabdi és Tordas szórványhitoktatását az egyházmegye nem tudta e határozat értelmének megfelelően szabályszerűen megszervezni. Ennek oka, hogy sok olyan szórvány volt, amely az anyaegyházközségtől 50-60 km-re helyezkedett el. Ezért a szórványoknak a megközelíthetőség szempontjából való átcsoportosítását 1933-ra tervbe vették, amelyet D. Kovács Sándor teológiai tanár, a dunáninneni egyházkerület későbbi püspöke el is készített.

Székesfehérvár kapcsán is a szórványok az egyik fontos kérdés; 1933-ban 36 szórványa volt az egyházközségnek. Jelentős segítséget nyújtott a lelkészi szolgálatban Zsupánek Sándor ev. tábori lelkész, a 2. vegyesdandár katonai főlelkésze is, aki a főünnepek második napjainak istentiszteletein, valamint ezeken kívül minden hónapban magára vállalt egy istentiszteleti alkalmat. 1922-től 1932-ig teljesített szolgálatot a városban. Segítő munkája tehermentesítette valamelyest a fehérvári lelkészt, aki minden hónap utolsó vasárnapján istentiszteleteket tartott a népesebb szórványhelyeken, így Seregélyesen, Polgárdin, Kislángon. Ezt a katonai lelkész segítsége nélkül nem tudta volna megtenni. Zsupánek utódja református vallású lelkész lett, így a szórványok ellátása ismét nehezebbé vált. Szóba került egy missziói lelkészség felállítása is. Az 1930. évi népszámlálás alkalmával a Fejér megye egyharmadát kitevő területen 31 községben 470 evangélikus tartozott a fehérvári gyülekezethez mint a szórványegyházak tagjai. A korszerű szórványgondozás (helyi gondnokkal és anyaegyházközségi gondozókkal) a segédlelkészi állás megszervezésével 1934-ben indult meg, s több szakaszban épült ki. Az 1933-ban megalakult Missziói Fiókegylet is hatékonyan segített. A kialakított rendszert 1944-ig eredményesen sikerült működtetni.

A két világháború közötti időszakban a korábbi területveszteségek miatti lélekszámcsökkenés sok nehézséget okozott az evangélikus egyháznak. Ezt a korszakot a római katolikus egyház hatalma erőteljesen meghatározta, s az előretörésük miatt még inkább kiéleződtek az ellentétek. Az 1922-ben meghirdetett Actio Catholica hatása az 1930-as években érte el virágkorát; társadalmi, közéleti mozgalmak, hitbuzgalmi egyesületek, nagyszabású rendezvények (pl. 1938–székesfehérvári Szent István-év) voltak hivatva erősíteni a katolikus egyházközségeket. Ilyen körülmények között fokozott jelentőségű volt az evangélikusságot összetartó, már említett belmisszió. Több olyan település is volt, ahol különösen fontos kérdést jelentett ez. Ilyen volt Esztergom, a katolikus püspöki székhely, Székesfehérvár, vagy az akkor keresett fürdővárosnak számító Tata. Utóbbi helyen a szerzetesrendi plébánia nagy vonzerőt jelentett. Természetes, hogy az odalátogató vendégek számára is és persze az állandó lakosságnak is fontos volt az evangélikus gyülekezet társadalmi téren való bemutatkozása. Az 1933. évi egyházmegyei közgyűlésnek, valamint a vele kapcsolatos ünnepségeknek nagy szerepe volt a tekintély növelésében. Ezzel párhuzamosan egyre gyakrabban került szóba az 1930-as években a karakteres evangélikus megnyilvánulás és az önálló evangélikus gyülekezetek témájának kérdése olyan egyházközségekben is, amelyek a református egyház védnöksége alatt működtek. Jó példa erre Mór fiókegyház esete, ahol 1933-ban volt az első evangélikus konfirmáció. Az egyházmegye a nagyobb önállóságra való törekvést fontosnak és szükségesnek tartotta.

A belmisszió erőfeszítéseinek volt eredménye, hiszen az 1920-as években még nehézségekkel küszködő Tatabányán 1930. december 21-én önálló evangélikus egyházközség alakult. 1935-ben pedig a Tatabánya-Felsőgalla anyaegyházközség mellett már az 1933. szeptember 21-én fiókegyházzá alakult Bánhida végleges megszervezése folyt. 1936-ban már templomuk alapkőletételét szervezték, amely 1937-re fel is épült. 1936-ban alakul Csabdi egyik szórványa, Dorog fiókegyházzá. Az esztergomi missziói központ fiókegyházaként említik 1935-ben Dorogot. Az egyházmegye felépítése ekkor a következő volt; 13 anyaegyházközség működött: Csabdi, Csákvár, Gyúró, Nagyveleg, Pusztavám, Székesfehérvár, Tordas, Bokod, Komárom, Oroszlány, Szák, Szend, Tatabánya-Felsőgalla. Három missziói központ: Esztergom, Tata-Tóváros, Érd. Esztergom önálló, Érd Esztergomhoz tartozóan az alsódunamelléki (adonyi járásbeli) misszió központjaként működött, Tata-Tóváros pedig Komárom gondozása alatt állt. Leányegyház: Vérteskethely (Szák mellett); fiókegyházak: Dorog (Esztergom mellett), Bánhida (Tatabánya-Felsőgalla anyaegyházközség mellett). Az egyházmegye területe ekkor Fejér megye (váli járás, móri járás, sárbogárdi járás), Székesfehérvár törvényhatósági jogú város, Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye (budakörnyéki járás), Komárom-Esztergom megye (gesztesi járás, tatai járás) és Komárom és Esztergom megyei városokra terjedt ki.
Az 1930-as évek az egyesületi élet, köztük az egyházakhoz kötődő egyesületek virágkorát jelentették. A szerveződés korábban jórészt öntevékeny, civilebb, klubszerűbb volt. Ezeket a jellemzőket e korszak megváltoztatta. Ennek oka a törvényi szabályozás változása mellett a már említett történelmi helyzet.

Az egyesületekben a karitatív célokon túl karakteresebbé válik a belmissziós cél. Az egyházak törekvése, hogy – eddig az egyházhoz lazábban kötődő, nagyobb önszerveződéssel működő – egyesületi keretek között megvalósított feladatok beépüljenek az egyház szervezetébe, s az egyletek az egyházak szerves részeivé, gyakorlatilag az egyházi szervek intézményeivé váljanak. Az új szervezeteket az egyházkormányzatok hagyták jóvá. Országos szinten is számos protestáns egyesület alakult, amelyek közül voltak református-evangélikus közös egyletek, s természetesen külön felekezeti szerveződések is. Az egyházmegye protestáns lakosságának összefogását volt hivatva szolgálni az evangélikus és református gyülekezet tagjainak közös egyesületeként a Székesfehérvári és Fejér megyei Protestáns Kör, amely 1926. február 21-én alakult meg. A kör tagja lehetett minden erkölcsileg kifogástalan evangélikus vagy református nő és férfi, aki a Fejér megye területén található, illetve a megye területét érintő egyházmegyékhez tartozó gyülekezetek tagja volt. A közös protestáns egylet alakítása e korszakban már éppen ellentétes az országos tendenciával. Ebben az időszakban már több, korábban létrejött közös protestáns egylet válik szét. A kör célkitűzése – bár kulturális egyesületként tartották nyilván – ötvözte magában a vallásos és kulturális jellemzőket, céljuk a protestáns öntudat növelése mellett ismeretterjesztés és szociális segélyezés volt. A Protestáns Kör működése időtállónak bizonyult, soraiban jelentős mértékben képviseltette magát az evangélikusság. Az egyesület igazán hatékony működése a második világháború kitöréséig tartott, s azzal gyakorlatilag véget ért.

1938-ban a Felvidék visszacsatolásával ideiglenesen ismét változik az egyházmegye területe. Az 1939. évi június 28-án Tatabányán tartott évi rendes közgyűlés megnyitó beszédében dr. Händel Béla egyházmegyei felügyelő így üdvözölte a változást: „… első gondolatunk csak a visszacsatolt Felvidék és első szavunk csak visszatért híveink üdvözlése lehet. A fejér-komáromi ágostai hitvallású egyházmegye integritása helyreállt. Jókai Mór Komáromja már megint Magyarországon van s a Csallóköz, amely húsz éven át csak egyik regényében volt a mienk, majdnem teljes egészében szintén visszatért.” Az 1938-ra vonatkozó adatok kapcsán felsorolt egyházközségek között Érsekújvár is szerepel. Az első bécsi döntéstől (1938. november 2.) a moszkvai fegyverszünetig (1945. január 20.) Érsekújvár ismét Magyarország része, s az ekkor létrehozott Nyitra és Pozsony k. e. e. vármegye székhelye volt, így a korábbi egyházközség ideiglenesen visszakerült. 1939-ben visszatért Révkomárom is. Erre az évre vonatkozóan anyaegyházként a következők szerepelnek (17): Bokod, Csabdi, Csákvár, Esztergom-Dorog, Érsekújvár, Gyúró, Komárom, Nagyveleg, Oroszlány, Pusztavám, Révkomárom, Szák, Székesfehérvár, Szend, Tatabánya, Tata, Tordas. (Tata itt szerepel először nem Tatatóvárosként, igaz, a következő év jegyzőkönyve – 1941 – ismét a korábbi néven említi.) Az 1940. évre vonatkozóan Komárom és Révkomárom még külön szerepel, ám az 1941-ről készített egyházmegyei adatok között már csak Komárom fordul elő, hiszen a két egyházközség egyesült és újjáalakult. Ugyanitt Dorog és Esztergom már külön önálló anyaegyházközségekként van feltüntetve. 1944-ben Érd neve is feltűnik az anyaegyházközségek sorában mint missziói egyházközség, s ezzel az anyaegyházak száma 18-ra nő.

Ezekben az években több olyan változás is készülőben volt az egyházmegyében, amelyek később részben megvalósultak. 1940-ben szóba kerül már egy Kisbér központtal létrehozandó missziói gyülekezet megszervezése. Ez a terület ekkor még a Veszprémi Egyházmegye és a Dunántúli Egyházkerület része volt. Felmerült a szintén Veszprém egyházmegyei Ászár csatlakozása is a létrehozandó kisbéri egyházközséghez. Ugyancsak itt említik Vérteskethely idecsatolását is. Utóbbi nem valósult meg, míg Ászár és Kisbér később kapcsolatba kerültek. Ugyanebben az időben a fejlődő fehérvárcsurgói gyülekezet missziói gyülekezetté szervezése megakadt.

1945 után az egyház működési keretei beszűkültek, az új, kedvezőtlen feltételek nehéz helyzet elé állították a gyülekezeteket. Mind a lelkészképzés, mind a hitoktatás, mind az egyesületi élet az 50-es évekre válságos helyzetbe került. Emiatt a II. világháború után felmerülő egyik legfontosabb feladat ismét a belmisszió lett A Fejér-Komáromi Egyházmegye sokat küszködött a szórványok gondozásával is. Mindenütt érzékelhető volt a segédlelkészhiány. Érd és Székesfehérvár talán a legjobban leterhelt gyülekezetek voltak szórványügyben. Tatán már érezhető volt a válság, lelkészei gyakran váltották egymást, a gyülekezeti élet nem volt szilárd. Tatabányán az 1945 óta tartó „lelkészválság” várt megoldásra. Feladat lett Vérteskethely missziói központtá fejlesztése. Ehhez kapcsolódóan merül fel, hogy a Dunántúli Egyházkerület Veszprémi Egyházmegyéjéből Bakonyszombathely (s a hozzá tartozó Ászár, Hánta és Kisbér) Vérteskethellyel társulva életképes társgyülekezetet alkothatna. Később, ha nem is pontosan így, de létrejött az együttműködés: Hánta–Ászár–Kisbér, a bakonyszombathelyi lelkész gondozásában.

1949-ben közgyűlési határozattal a szórványokat az anyaegyházközségekhez való tartozás és gondozás céljából újrarendezték. A rendezés alapelve a legjobban és legalkalmasabban gondozhatóság volt. Az új beosztásról térkép is készült.

1948/49-ben még nem érezhető annyira a visszaesés – legalábbis az egyházmegyei beszámolók adatai ezt mutatják – az istentiszteleteken való részvételt illetően, sőt evangelizációkat is tartanak. Az egyházmegyéből négy lelkész, dr. Schulek Tibor, Görög Tibor, Sólyom Károly és dr. Selmeczi János nemcsak az egyházmegyében, de az ország más egyházmegyéiben is tartottak evangelizációt, amelyeken részt vett Wéber Julianna egyházmegyei diakonissza is. Jellemző azonban, amit az esperes a tatabányai lelkész jelentéséből idéz a családlátogatások kapcsán: „Úgy látszik, hogy egyre jobban ezekre a csendes beszélgetésekre fog helyeződni a mi belmissziói munkánk legnagyobb súlya.”

A Fejér-Komáromi Egyházmegye 1950. évi május 11-én Komáromban tartott évi rendes közgyűlésén a székét ekkor elfoglaló új esperes, dr. Schulek Tibor érdekes jellemzést ad a területről. „A Fejér-Komáromi Egyházmegye kicsiben szinte teljes színképét adja a magyarországi evangélikus egyháznak. Csak a nemzetiségi kérdés ismeretlen benne, amióta egyetlen nem magyar gyülekezete (Pusztavám) is magyar istentiszteleti nyelvre tért, tagjainak egyhangú kívánságára.” (Az egyházmegye két nem tisztán magyar gyülekezete Oroszlány /tót/ és Pusztavám /német/ voltak, azonban a kitelepítések és a lakosságcsere is éreztették hatásukat.) Érdemes áttekinteni az esperes által megfogalmazott főbb gondolatokat. Mivel az egyházmegye 1894-ben vált csak el a Dunántúli Egyházkerülettől, még magán hordja az ottani örökséget – írja. A falusi gyülekezetek típusukat tekintve nem különböznek a szomszédos Győr vagy Veszprém megyei gyülekezetektől. Az 1920-as években újabb egyházközségek keletkeztek. Ezek jórészt a nagyipari és a bányatelepek új gyülekezeti típusai közé tartoznak, s a korábbi közösségekkel kapcsolatos feladatoktól eltérő problémák jellemzik. Ilyen gyülekezetek voltak Tatabánya, Dorog. Oroszlány kétarcúsága magán hordozza a régi hagyományokat és a bányaművelés által fellendített település sajátságait is. Külön csoportot alkotnak az esztergomi, komáromi és tatai városi gyülekezetek, amelyek különböző okokból ugyan, de a kisgyülekezeti lét nehézségeivel, ám nagy összefogással építik a közösséget. Új, illetve újjáalakult közösségek ezek. Az egész megye szinte valamennyi egyházközsége küszködik a szórványok problémájával. Az érdi missziót is kiemeli az esperes elemzése a szórványgondozás kapcsán. Külön gyülekezettípusnak számított Gyúró és Tordas a falun lakó, de dolgozni a fővárosba járó lakosságával. Az elemzés persze valamelyest magán viseli az 50-es évek követelményeit, a falusi-városi kiegyensúlyozásra törekvést, a munkás és a paraszti életmód összehangolását, de kétségtelen, hogy e megfigyelések alapja: a gyülekezettípusok, léteztek az egyházmegyében. Adatai és elemzései elsősorban az 1948/49-es évekre vonatkoznak.

Az egyházmegye 1950-ben 16 anyaegyházközségből (Bokod, Csabdi, Csákvár, Esztergom-Dorog, Érd, Gyúró, Komárom, Nagyveleg, Oroszlány, Pusztavám, Szák, Szend, Székesfehérvár, Tata, Tatabánya, Tordas), 1 leány- (Vérteskethely), 2 fiókegyházközségből (Bicske, Dorog) és száznál több rendezett és kisebb szórványhelyből állt. Az egyházközségek lélekszámapadásához minden valószínűség szerint hozzájárultak a német kitelepítések, illetve a szlovák–magyar lakosságcsere által okozott zavarok.

Az 1951. évi egyházmegyei közgyűlésben ismét látszik néhány jel, ami a hanyatlásra utal. „Leányegyházról az iskolák államosítása óta már nem lehet beszélnünk” – utal a jelentés egy mondata a változások negatív voltára. Létszámcsökkenés is tapasztalható az éves lélekszám- kimutatásokban, ugyanakkor a jelentések sok tekintetben, így a gyülekezeti tagok létszámát tekintve sem megfelelő pontosságúak. Erre ki is tér a közgyűlés ekkor. Míg Tatabánya és Székesfehérvár még mindig nehezen gyürkőzik a szórványokkal (ebben az elhelyezkedés is nagy ok), Érden jól működött a szórványgondozás. Minden nehézség ellenére volt néhány hely az egyházmegyében, ahol ébredési folyamat vette kezdetét. Evangelizációk két kivétellel (Tata és Nagyveleg) minden gyülekezetben voltak, sőt első alkalommal szerveztek a megyében gyülekezeti találkozókat. Ezen erőfeszítések mellett sajnos látszik, hogy az egyház tért is vesztett ugyanakkor. Míg 1949-ben Tatabányán, Tatán, Székesfehérváron, Szőnyben, Esztergomban és Dorogon volt kórházi szolgálat, addig egy évvel később a rendszeres kórházlátogatások lehetősége megszűnt, illetve egy-egy alkalomra korlátozódott. 1949-ben még fogházgondozás is volt (Székesfehérvár), ám 1950-ben már ez is a múlté. 1948 után, az egyesületek feloszlatását követően sajnos az egyházmegyék, gyülekezetek fontos missziói eszköztől estek el. Elég, ha áttekintjük a két világháború között az egyesületi virágkor értesítőit, s láthatjuk, hogy az egyházmegyében milyen sok helyen volt nőegylet, énekkar, leányegylet, ifjúsági kör stb. 1950-ben énekkarok még működtek ugyan néhány helyen (Szák, Székesfehérvár, Tordas), de a térvesztés már ekkor érzékelhető.66
1952-ben az egyházszervezet beosztását is módosították, a négy evangélikus egyházkerület helyett kettő, az Északi és a Déli jött létre. Az újonnan kialakított egyházkerületben új egyházmegyék is alakultak, s ezekkel együtt lett része a Fejér-Komáromi Egyházmegye az új Északi Egyházkerületnek: a Hajdú-Szabolcsi, Borsod-Hevesi, Nógrádi, Budai, Veszprémi, Győr-Soproni, Vasi egyházmegyékkel. Az 1952. július elseje óta átszervezett formában működő Fejér-Komáromi Egyházmegyéhez 21 anyaegyház tartozott: Csabdi–Bicske, Csákvár, Gyúró, Lajoskomárom, Nagyveleg, Pusztavám, Sárszentmiklós, Székesfehérvár, Tordas, Bakonyszombathely, Bokod, Esztergom–Dorog, Hánta, Komárom, Oroszlány, Súr, Szák, Szend, Tata, Tatabánya, Érd. Az új egyházmegye alakuló közgyűlésére 1952. június 27-én Szákon került sor. Az újonnan alakult egyházmegyék nem fedték a régiek területét. Az új egyházmegyei beosztásnál az a törekvés érvényesült, hogy az új közigazgatási beosztáshoz alkalmazkodjanak. Bakonycsernye, Bakonyszombathely a Veszprémi Egyházmegyéből, Sárszentmiklós, Lajoskomárom a Tolna-Baranya-Somogyi Egyházmegyéből került át Fejér-Komáromhoz. 1955 decemberében az Északi Evangélikus Egyházkerület Tanácsa jóváhagyta, hogy a fehérvárcsurgói leánygyülekezet szórványaival – Isztimér, Guttamási, Csór, Nádasdladány – együtt Székesfehérvárhoz kapcsolódjék mint leányegyház. Az 1952-ben még egyházmegyénk anyaegyházközségei között szereplő egyházközségek közül jelenleg Érd már nem része az egyházmegyének, az Érdi Evangélikus Gyülekezet (Ercsivel) a Budai Egyházmegye része. A 20. században a Bakonyszombathelyi Egyházközségből önállósult szórványokból született meg a Hánta–Ászár–Kisbéri Egyházközség, de lelkészhiány miatt az elmúlt évtizedekben újra egymásra utalt lett a két gyülekezet, s a társulásban 1978 óta a mindenkori bakonyszombathelyi lelkész látja el a helyettesi szolgálatot.

2000 őszén ismét módosult a magyarországi evangélikus egyház területi beosztása. Győr székhellyel létrejött a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület, s a Fejér-Komáromi Egyházmegye is e kerület felügyelete alá kerül. A Fejér-Komáromi Egyházmegye egyházközségei ma: Bakonycsernye, Bakonyszombathely, Bokod, Csákvár–Bicske–Csabdi, Esztergom, Hánta–Ászár–Kisbér, Komárom, Lajoskomárom–Enying, Nagyveleg, Oroszlány, Pusztavám–Mór, Sárbogárd, Súr, Szákszend, Székesfehérvár, Tatabánya, Tata, Tordas–Gyúró.