Szóval, ez a nap talán inkább az élőké és az el nem múló emlékezeté. De ez sem jó így, mert az emlék kopik, fakul, míg a szeretet él, megmarad, örök. A szeretet, ami szeretteinkhez, halottainkhoz fűz, akik számunkra – s ez is milyen ellentmondás – élnek.

Az élőknek, igen, nekünk van szükségünk arra, hogy őket, akik már nincsenek közöttünk e földi lét dimenzióiban, egészen valóságosan és konkrétan emlékezetünkbe idézzük, felkerekedjünk, meggyújtsunk egy mécsest, megálljunk nyughelyünknél, és erősen rájuk gondoljunk. Mert „ma ünnep van, ma sírhatunk!…” (Ady Endre Halottak napján című verséből – 1899. november 1-jén vetette papírra – való az iménti és a címbeli idézet is.)

Igen ám, de a „rájuk gondolás” sosem fájdalom nélküli. Mert a hiányérzet, a „már nincs itt” érzése egy szóba sűrűsödik: miért? S ez a miért kinek megválaszolatlanul visszapattan a levegőből, a házak faláról, az égbolton úszó novemberi felhőkből, kinek pedig – ha megadatik az a kegyelem – a lelkében megnyugvást adó válasz formálódik. S ez azért nem mindegy, mert az évnek ebben az egy napjában, halottak napjában, egy kicsit ott van mindaz, amit egész évben, egész életünkben gondolunk. A reménységünk, a hitünk, a kapaszkodóink, az értékek és azok sorrendje, Istenhez, szeretteinkhez, önmagunkhoz való viszonyunk.

A miért ugyanis messzire vezet, az életünk értelméhez, hiszen nekünk is meg kell majd halnunk, de felveti azt a kérdést is – és ez is fájdalommal teli –, hogy elhunyt hozzátartozóink vajon életüknek azon a pontján távoztak-e, amikor „ideje volt”? Egyáltalán, mikor van az ideje...?

Thornton Wilder írja nagyszerű regényében, a Szent Lajos király hídjában: „Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.” A Pulitzer-díjas könyv a 18. századi Peruban játszódik. „Péntek délben, 1714. július 20-án, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak.” Az – állítólag mélyen vallásos – író arról próbálja meggyőzni olvasóját: egyikük halála sem volt véletlen, a Gondviselés intézte így, mert életüknek azon a pontján „megértek a halálra”. A szereplőket látszólag a véletlen sodorja ugyanarra a helyre életüknek ama válságos, végső pillanatában. Nemzedékeket összekötő érvényű gondolatok ezek.

„Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg.” Ez azonban még nem bizonyosság, csak halvány remény… Hat álló esztendeig kutat a regény hőse, Juníper atya, a pap, hogy végül kimondhassa: „…a verébfinak se hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené”. Azaz mindegyikük élete befejezett egész volt.

Kezdhetjük s végezhetjük bárhol, az isteni gondviselést akkor ismerhetjük fel élet és halál kérdésében, ha a dolgok egyetlen értelmeként megvilágosodik a szeretet. A könyvben nem csupán az az érték, ami le van írva, hanem az, amit kiolvashatunk belőle. Wilder valamit nagyon tudott, amit halottak napján, az évnek ezen a sötétségbe tartó, a hideg ég alatti reménytelenségben lelkünk derűjét könnyen összezavaró órájában azért mégis talán mi is kapizsgálunk: „Érezhetjük, hogy minden emberi lény, aki valaha élt, ma is él. Minden idő jelen idő egyszer… Sok nehézség meg fog majd oldódni, ha a világ ráébred, hogy mindannyian összetartozunk, mint az egyetlen lakott bolygó népe.”