– Kértük vagy kaptuk az államtól az újabb feladatot?

– Az evangélikus egyház, más történelmi egyházakkal együtt, még 2015-ben tárgyalásokat kezdett a kormányzattal állami szociális intézmények egyházi kezelésbe adásáról. A kormányzat kereste meg az egyházakat, mert úgy gondolta, az idősek, a fogyatékosok bentlakásos ápolásában, illetve a szociális gondozásban évszázadok óta nagy tapasztalattal és szakértelemmel bíró egyházaknak a korábbinál nagyobb teret kell engedni ezeken a területeken. A tárgyalások lezárulását követően az evangélikus egyház 2017 őszén már át is vehette a Veszprém megyei Devecserben található intézmény működtetését.

– Milyen megfontolás alapján választottuk ki, hogy hol és melyik intézményt vesszük át?

– Csak ott vállaljuk át állami intézmény működtetését, ahol aktív gyülekezetünk, illetve az adott intézmény vonzáskörzetében már működő diakóniai intézményünk van. Vagyis nem hozunk létre új intézményeket, hanem az újonnan átvett otthonokat a meglévőkkel hálózatba integráljuk. Ez egyrészt működtetési előnyöket eredményez, hiszen az anyaintézményben meglévő infrastruktúra, valamint az ott régóta folyó, magas színvonalú szakmai munka jelentős támogatást nyújthat a frissen befogadott intézmények működéséhez. És legalább ennyire fontos az is, hogy a jól működő gyülekezetek, az azokban dolgozó lelkészek kiterjeszthetik egyházi szolgálatukat az adott intézményben. A lelkészek számára ez új és szerethető feladat, a gyülekezet pedig látja, hogy a Krisztus irgalmas tanításából fakadó, embertársaink támogatására irányuló keresztény kötelességünkről nem csupán beszélünk, hanem gyakoroljuk is. Kellően szilárd lelki háttér nélkül nem lehet eredményes diakóniai munkát végezni.

– Az egyház szempontjából mi lehet az egyre gyarapodó diakóniai intézményhálózat hozadéka?

– Híveink száma egyre csökken. A kedvezőtlen tendencia mérséklésének egyik eszköze lehet, ha erősítjük egyházunk társadalmi jelenlétét, láthatóságát, s az intézményekben folyó, magas színvonalú, eredményes munka nagyban hozzájárulhat ehhez. Nem is szólva arról, hogy erősödhetnek a helyi gyülekezetek, a lelkészek pedig hosszú távra kaphatnak értelmes, teológiailag megalapozott feladatot ott, ahol a gyülekezetek lelkészt eltartó ereje egyébként gyengül. Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy partnerei akarunk lenni a társadalomnak, függetlenül attól, hogy éppen melyik politikai erő irányítja az országot; persze – és ezt fontos hangsúlyozni – a mostani kormányzat együttműködési szándéka az egyházakkal páratlannak mondható a rendszerváltozás óta. Nekünk mindig arra kell törekednünk, hogy minél többet tehessünk a helyi közösségekért, a segítségre szoruló testvéreinkért, az embertársért. Természetesen nem azért veszünk át intézményeket, mert azok már végképp tönkrementek, alig-alig üzemeltethetők. A kormányzat azért kereste meg az egyházakat ezzel a feladattal, mert úgy véli, hogy az egyházak a jelenleginél jobb minőségű életet tudnak biztosítani a rászoruló embereknek. Vagyis az átvett intézményekben nem válságmenedzselés kezdődik, hanem valódi lelki és szakmai építkezés.

– A devecseri otthon átvétele után mi volt a következő lépés?

– A Déli Egyházkerület egyik legerősebb diakóniai bázisának tekinthető Szarvas körzetében vettünk át az államtól intézményeket, Dunakeszin pedig fogyatékkal élő emberek rehabilitálásával foglalkozó, eddig is magas színvonalú munkát végző intézményt állítottunk diakóniánk szolgálatába. Ez utóbbi otthont, amely Sztehlo Gábor nevét vette fel, a kistarcsai evangélikus diakóniai otthonba integráltuk. Az ország nyugati területén, a Sopron közelében fekvő Ágfalván is átvettünk egy bentlakásos pszichiátriai intézményt, amely új profilnak számít a működésünkben, hiszen ilyen jellegű munkával eddig még nem foglalkoztunk. Ez az otthon a jövőben a szombathelyi diakóniai központ telephelyeként működik. Tolna megyében, Hegyháton pedig – ezúttal nem az állammal kötött megállapodás alapján – az eddig a kistérségi önkormányzatok által fenntartott intézményhálózattal bővült szolgálatunk. Összességében több mint ezerháromszáz ellátottal bővült az evangélikus diakónia, jelentős munkatársi körrel gazdagodtunk – háromszázhatvan fővel –, és immáron nyolcezer emberről gondoskodunk országszerte országos és gyülekezeti fenntartású intézményekben.

– Az intézmények átvétele egészen pontosan mit jelent?

– Az ingatlanok tulajdonjoga az államnál marad egyelőre, a vagyongazdálkodást és az üzemeltetést végzi az egyház. Számunkra a legfontosabb az, hogy az intézmények munkájának szakmai tartalmát mi határozzuk meg, mi irányítjuk. Az intézmények dolgozóit az egyház alkalmazza, s az átvett intézmények minőségi fejlesztését már velük kezdjük meg. Ebben a munkában kulcsszerepük lesz az intézményekben tevékenykedő lelkészeknek is.

– Az ő munkájuk azért is különösen fontos, mert nem csupán az ápoltak, hanem a súlyos mentális terhet jelentő feladatokkal és élethelyzetekkel találkozó munkatársak lelkigondozását is ők végzik.

– Így van. Túl azon, hogy istentiszteleteket tartanak, szervezik az egyházi ünnepek előkészítését, a lelkek gondozása és közösségépítés is az ő feladatuk. Az egyház intézményi hálózatának folyamatos bővülése lényegében egy új lelkészi munkaterületet teremtett meg. A diakóniai vagy éppen oktatási intézményben dolgozó lelkészt a fenntartó, vagyis az egyház alkalmazza, biztosítva a lelkészi autonómiát s azt is, hogy mindenkor partneri helyzetben legyen az adott intézmény vezetőjével. Ez nagyon fontos, hiszen a hierarchiában elfoglalt helyük alapvetően határozhatja meg munkakapcsolatuk jellegét. Ennek a munkának vannak lelkigondozói és persze missziói részfeladatai, vagyis az egyház apostoli szolgálatát a lelkész végzi az intézményben. Egyébként dolgozunk a diakónusi hivatás újbóli létrehozásán is, mert az lenne igazán jó, ha az intézményekben foglalkoztatott alkalmazottak nem csupán gondozóként, takarítóként vagy éppen gazdasági szakemberként dolgoznának, hanem a végzett munkájuk teológiailag megalapozott lenne, vagyis a hitvalló munkatársak egyben szolgáló közösséget alkotnának.

– Mikorra lesz érezhető a nemrégiben átvett intézményekben a változás hatása, és miben nyilvánul meg majd a változás?

– Hosszú távra gondolkodunk. Az állammal folytatott tárgyalások során kértük, hogy a minél gazdaságosabb üzemeltetés érdekében források biztosításával támogassák az intézmények fejújítását, korszerűsítését. A szakmai munka megújítása már teljességgel a mi dolgunk. A lehető legrövidebb időn belül el kell érnünk, hogy az új intézményeinkben a spirituális jelenlét ne magánügy, hanem a közösségi élet szerves, meghatározó része legyen. Attól önmagában még nem történik semmi, ha az átvett intézmények falára felteszünk egy-egy Luther-rózsát vagy keresztet, bár ez is fontos. El kell érnünk azt, hogy a falak között élő közösségek napról napra átéljék azt a többletet, amelyet az evangélikus diakóniai szolgálatnak nyújtania kell. Ehhez idő, kemény munka és sok imádság kell, de az eddig végzett diakóniai munkánk azt mutatja, hogy az erőfeszítéseink eredményesek, és Isten áldása kíséri őket.

– Erre leginkább az ápoltak, illetve hozzátartozóik visszajelzéseiből lehet következtetni.

– Ebből is, és annak a minőségi munkának az eredményeiből is, amit például az országos irodában működő diakóniai osztály, Buda Annamáriával az élén, az elmúlt közel tíz évben végzett. Ehhez kapcsolódik az intézményeink jelentős részében bevezetett minőségirányítási rendszer, a különböző diakóniai képzések, a diakóniai lelkészek munkaközössége, a diakóniai bizottság munkája, és még sorolhatnám. Célunk, hogy a diakónia, „a kezek evangéliuma”, vagyis az imádságra emelt kéz, miközben Isten dicsőségét szolgálja, a szeretetre és segítségre szoruló embertársaink javáért fáradozó kéz legyen.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 11–12. számában jelent meg 2018. március 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.