A mai Oroszlány Tatabányától 18 km-re, Budapesttől 80 km-re délnyugati irányban található. Neve a Vértesben és környékén birtokos Csák nemzetség címerállatát is jelölő oroszlán és a hegyi várak jelölésére is használt kő főnévnek az összetételéből keletkezett.

Első okleveles említései: 1289: Vruslanku, 1326: Orozlanku, Chet. A Cset falu fölötti Oroszlánkő várat a Csák nemzetségbeli Márk vagy atyja, Máté építtette, majd III. Endre 1295 után leromboltatta. Márk fiai – Péter és István – a falut Károly királynak adták. Későbbi okleveleink 1440 és 1446 között mint Oroszlánykő birtokot (possessio Oroslankew) említik. 1460-ból tudjuk, hogy Oroszlány a gesztesi várhoz tartozott, és a vértesi védőrendszer tagja volt. Van olyan vélemény is, hogy a település az Oroszlánykő nevet a várkaput díszítő oroszlánoktól kapta.

A várról a felvilágosodás korának kiváló tudós evangélikus lelkésze, Bél Mátyás az 1730-as években így emlékezik meg: „Oroszlánykő, népiesen Oroszlány a gesztesi uradalomhoz tartozó falucska egykor várral büszkélkedett. Mindennek ma már csak romjai maradtak fenn”.

A hajdani vár megmaradt falromjai a város melletti erdőben ma is megtalálhatóak. A 12–15. század folyamán épített belső tornyos várak közé tartozhatott. A vár múltjáról jóformán semmit sem tudunk. Oláh Miklós – II. Lajos özvegyének titkára, a későbbi hercegprímás – 1536-ban „Hungaria et Attila” című művében megemlíti Orozlankew várát is, s azt a településsel együtt a törökök pusztították el.
A vár a 150 éves török uralom alatt állandó harcok színhelye. 1566 nyarán Miksa egyik fővezére, Salm Tatát felmentette. Oroszlánykő és Vitány várak akkor mint Tata előerődei a tűz martaléka lettek. 1602 körül ez a vidék végleg a török birtokába került, és meg is maradt abban egészen a török kiűzéséig, amikor is a harcok újból tönkretettek minden emberi települést a környéken. A hajdani várnak és a körülötte zajló életnek nyomait csak a „Pusztaoroszlánykő” név őrizte meg egész 1701-ig.
A sok vérontást, szenvedést, pusztulást hozó török uralom után a vár nyomait csak üszkös romok jelezték, s a hozzá tartozó hajdani falu helyét erdőség borította. 1699 és 1701 között a romok felett új élet indult. Gróf Eszterházy Antal főispán Pozsony, Nyitra és Trencsén megyéből több csoportban szlovák nyelvű evangélikusokat telepített ide, akiknek a földesúr adókedvezményt biztosított, evangélikus hitüket szabadon gyakorolhatták, templomot, iskolát építhettek, lelkészt, tanítót alkalmazhattak. A letelepedés mozzanatairól – az 1701-ben keltezett telepítési szerződést (Magyar Országos Levéltár P.185 Esterházy család iratai – Oroszlánkő ügyei) kivéve – azonban semmiféle írásban rögzített adat nem maradt fenn.

Az új település helyére vonatkozó leghitelesebb forrásunk a már említett kortárs és szavahihető tudós, Bél Mátyás, aki itt is járt, vagy itteni tanulóitól szerezte adatait. Ezt olvassuk: „Az 1700-as évektől Magyarország különböző vidékeiről idejőve az erdős helyet megszállták, az igen sűrű cserjéket kiirtották, az erdők határán falut hoztak létre a régebbi falu helyén. Láttuk a falu népe ügyességének bizonyítékait, az egykor igen sűrűn álló fák törzseit és az erdőkből gabonatermővé vált földeket”. Az első házakat a vár falaira építik a rendelkezésükre álló kövekből, s hogy ezek még jócskán voltak, mutatja, hogy az 1730-as években még a majki kolostornak is jut belőlük.

A telepesek beszédükben a králicei bibliai (ekkor már ócseh nyelvezetű Biblia, amely még a husziták korában, 1579–1594 között jelent meg) nyelvet használták, amely a magyarországi szlávság körében általában az evangélikusok irodalmi nyelve volt. A település első éveiben, amikor prédikátoruk még nem volt, az istentiszteleteket először a Várdombon (Zámok) tartották a szabad ég alatt, kerített helyen, és valaki maguk közül való mondta el az aznapra rendelt szent igét, a magukkal hozott Zákonból, azaz szertartáskönyvből olvasta fel a textust, és a hozzá tartozó intelmeket a gyülekezet napi életére hangolva egyszerű szavakkal tette hozzá. Később is, amikor árnyék borult a gyülekezetre, mindig akadt maguk közül valaki az ige hirdetésére, sőt az is szokássá vált, hogy esténként valamelyik családnál összejöttek bibliaolvasásra. 1702-ben már állt a kezdetleges, sárral tapasztott sövényfalú, inkább gyülekezeti háznak nevezhető, torony nélküli templom azon a helyen, ahol most a kőtemplom áll. Az iskolai oktatás is kezdetét vette a pásztorkunyhóban élő iskolamester szobájában.

Megtelepedésük után – a közigazgatási községgel együtt – azonnal megalakult az egyházközség is. Ettől kezdve Oroszlány története szinte teljesen egybeesik az evangélikus egyház történetével 1930-ig. Mivel az egész község evangélikus, így minden községi és egyházi munkában egységes összefogás volt tapasztalható.

Oroszlánkő első ismert prédikátora Szampiás Sámuel, aki mint felszentelt lelkész 1706-tól működött, mellette pedig Lehoczky János volt az iskolamester. Oroszlány új életének megindulását azonban csakhamar harci készülődés és fegyverzaj zavarta meg. A Rákóczi-szabadságharc során Vak Bottyán 1705-ben sikeres dunántúli támadásba lendült, amelyben a vértesi protestáns lakosság is derekasan kivette részét. Maga a földesúr, Eszterházy Antal is Rákóczi oldalára állt, s több győzelmes hadjárat fűződik nevéhez. Oroszlány környékén is folytak a harcok. Emléküket a Labanc-patak neve őrzi. Az 1707. évi összeírás Oroszlányt a szomszédos Környe, Bokod, Dad helységekkel együtt Rákóczi birtokában találja. A szabadságharc bukása után szegénylegények, bujdosó kurucok menedéke lett a Vértes hegység. A szabadságharc idején, feltehetően 1706-ban, tisztelendő Szampiás Sámuel bevezette Oroszlánkőre Velits Pétert tanítónak, mert Lehoczky János valószínűleg katonának ment.

A szatmári béke után (1711) változik a vidék földesura is, mert a kuruc hadvezér Eszterházy Antal birtokait elkobozzák, és tulajdonába a császárhű Eszterházy József lép, aki a rekatolizáció híve. Elüldözték Szampiás Sámuelt, Oroszlánkő templomát megrongálták, hogy a lakosság ne használhassa, és szigorúan megtiltották a vallásgyakorlatot. A földesúr az oroszlányi jobbágyoktól megtekintés ürügyével elkérte a telepítési szerződést, amit többé soha vissza nem kaptak. Így annak tartalma ismeretlen előttünk. Ettől kezdve a gyülekezet tagjai állandó zaklatásnak voltak kitéve, akadályozták a lelkészválasztást. Oroszlánkő 1714-től Bánhida leánygyülekezete, és a bánhidai katolikus plébániáról felügyelték. Ekkor az újszülötteket Tatára vagy Bánhidára kellett vinni megkeresztelni, ahol a plébánosok felszólították a szülőket evangélikus vallásuk elhagyására.

Valami mégis maradhatott, mert 1720-ban nagy feltűnést keltett, hogy Raksányi Györgyöt, a gyülekezet lelkészét – amint az a katolikus vizitációs jegyzőkönyvekben is olvasható – a bánhidai plébánosnak a vármegyénél tett panaszára száműzték Oroszlánkőről. A száműzött lelkipásztort Ösküre hívták, ahol haláláig szolgált. Figyelemreméltó azonban, hogy Raksányi György kényszerű távozása után 1721-ben a földesúr mégis hozzájárult Matthias Krisár Oroszlánkő prédikátorává való megválasztásához, de kötelezvényt kellett aláírnia, hogy Oroszlánkőn kívül nem folytat lelkészséget, és katolikust sem próbál evangélikus vallásra téríteni. Krisár Mátyás kezdte vezetni latinul Oroszlány ma is meglévő anyakönyvét, egy kis hosszúkás füzetben, amelyet a hívek veszély esetén felváltva őriztek. Bejegyzései szűkszavúak, apró betűi nehezen olvashatók, de jó másolat készült róla az oroszlányi evangélikus egyház gondoskodása következtében. Ez azért is fontos, mert az egyházközség első feljegyzései a lakosságról a szatmári béke utáni zűrzavaros időkben elvesztek vagy megsemmisültek.

Krisár Mátyás fia, Krisár Dávid volt Oroszlánkő következő prédikátora. Ő volt az, akit az Eszterházy gróf a tatai vár tömlöcébe záratott a kurátorokkal együtt, mert engedélye nélkül lett a település prédikátora, s azzal is vádolták, hogy katolikusokat fordított evangélikus hitre.

A templomot – melyet rögtön a letelepedés után építettek – a gróf engedélye és jóváhagyása nélkül szintén nem lehetett renoválni. Így 1747-ben csak kisebb javításokat tehettek, 1763-ban viszont grófi engedéllyel 3 hónap alatt teljesen rendbe hozták, sőt csaknem újonnan építették fel. A gróf most már, úgy tűnik, több jóindulattal viseltetett a hívek iránt. A majki határ felméretését követően a lelkész részére 40 hold, a kántor, az egyház és a jegyző részére pedig 20−20 hold földet méretett ki. 1765-ben megkapták tőle az iskolaudvarban álló jobbágyi házat tanítólakásnak. 1777-ben épült a tanítói lakástól független iskolaépület, melyben a színes népszokásokkal rendelkező, tiszta erkölcsű, szegény és szorgalmas, bibliás faluközösség mindennapjaiba illeszkedő, jó színvonalú oktatás folyt. Az 1785-ben ide kerülő „kiváló ifjú”, Bartholomaeidesz Pál például szlovák, magyar, német és latin nyelven beszélt és tanított. A kórus vezetésével is őt bízták meg. A fennmaradt feljegyzések szerint a gyülekezetben mozgalmas zenei élet folyt.

II. József császár 1782-ben felosztotta az itt is élő kamalduli rendet (a többi szerzetesrenddel együtt), s rendeletében az oroszlányiaknak lehetőséget biztosított, hogy a gazdátlanul maradt templom köveit és berendezési tárgyait megvásárolják, és belőle a már kicsinek bizonyult, rossz állapotban lévő templom helyére új templomot építsenek.

Az építkezés Szepessy Mihály lelkész idejében, az 1786. márc. 27-i alapkőletétellel elkezdődött, és 1787 szeptemberében fejeződött be. A Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnapon a szuperintendens megbízásából Jusztitorisz Mihály esperes szentelte fel. Belső és külső díszítésén azonban még három éven át dolgoztak a hívek. A kőből épült, tornyos templomot a tatai Antonio Gött építőmester tervezte, az építés vezetője Josephus Eder ácsmester volt. A templom kőből és égetett téglából készült. Hossza 30 m, szélessége 10 m, magassága 9 m. A torony magassága 32 m. Tetőzete fából készült, eredetileg apró hódfarkú cseréppel volt fedve. A mennyezetig felnyúló nagy oltár fövenykőből és téglából készült. Az 1792-ben készült oltárképe az Olajfák hegyén imádkozó Jézust ábrázolja a három alvó tanítvánnyal. (Egy győri festő alkotása.) Ez az oltárkép az 1994-es oltárrekonstrukció során az oltártér bal oldalára került, oltárképként azóta az oltárrekonstrukció során megtalált és feltárt, az oltár falára festett kereszt szolgál. A szószéket díszítő dombormű a Hegyi beszédet ábrázolja. A karzat szép színes fövenykő oszlopokon nyugszik. Az orgonát 1790-ben Pesten szerezte be a gyülekezet. Az I.világháborúig három harang szólhatott a toronyban. Ezek közül kettőt akkor hadicélokra elvittek, a megmaradó pedig a használattól megrepedt, így a gyülekezet 1923-ban 3 új harangot szerzett be. A templom első renoválása 1830-ban történt, akkor a karzatot – amely addig a templom hosszának a közepéig ért – mai méretére meghosszabbították, mert a fiatal férfiak részére kevés volt a hely. Ezzel a belső tér elnyerte mai végleges kiképzését. Több nagyobb renoválásról is tudunk, a templomot több mint 200 éves fennállása alatt összesen ötször – 1887-ben, 1907-ben, 1928-ban, 1946-ban és 1986-ban – újították fel.

1834-től 1860-ig Szabados Pál volt a gyülekezet lelkésze. Az ő idejében épült fel (1844-ben) az új lelkészlakás 1858-ban, és került sor a torony felújítására. Az orgonát is ebben az időben építették, és gyakran javították. 1858-ban újjáépült az iskola is. Szabados Pál megérkezésekor ugyanis szinte minden romos és düledező volt.

Az 1848. évi márciusi forradalom eseményei nem maradtak hatás nélkül sem az oroszlányi gyülekezetre, sem lelkészükre. 1848. április 5-én – böjt 4. vasárnapján – mondott prédikációja miatt Szabados Pálnak sok zaklatásban volt része, de a gyülekezet tagjaira is nehéz idők következtek. 1848. december végétől 1849. április végéig osztrák csapatok tartották megszállás alatt a majki uradalom területét.

Az anyaegyház lélekszáma a kiegyezést követő években (1875. évi névtári adat) 1520 volt. Két iskolateremben 197 gyermeket tanított Zatkalik János és Bachár János tanító. Az egyházközséghez 1556 lélek tartozott. A pusztakápolnai szórványhelyen 28, a pusztamajkiban 8 evangélikus élt. A névtárban olvasható megjegyzés szerint: „Ezen egyház népessége fogyott a slavóniai kivándorlás folytán”
1887-től havi egy magyar, 1907-től pedig felváltva magyar és szlovák nyelvű istentisztelet volt, ennek megfelelően magyar, illetve szlovák nemzeti viseletben jöttek a gyülekezeti tagok a templomba. 1945 nyarától az istentisztelet nyelve magyar, ma már csak a hagyományőrző falunapokon és advent időszakában hangzik szlovák nyelvű igehirdetés a meghívott vendégigehirdető ajkáról.

Az 1900-as évek elején Zatkalik Károly volt a gyülekezet lelkésze, ekkor választották meg a gyülekezet első felügyelőjét, dr. Rásó Lajost. A gyülekezet lélekszáma a nagy gyermekáldás következtében 1910-re elérte az 1644-et. 1908-ban a gyülekezet Droppa Sámuelt választotta lelkészévé, de az eddig szaporodó gyülekezet újra fogyni kezdett. A mostoha megélhetési viszonyok miatt két-háromszáz ember Amerikába vándorolt. Az 1920-as években tovább szaporodott a kivándorlók száma. Ekkor Franciaországba és Belgiumba mentek a háborúban elpusztult területeken folyó építkezésekhez. 1930-ra a gyülekezet lélekszáma 1473 lett. Ennek az évnek vége felé megkezdődött az oroszlányi szén feltárása, s ez fellendülést jelentett, de a gyülekezet lélekszáma tovább csökkent. Az egyházközség az 1940. évi névtárban 1274 lélekkel szerepelt. Ebből az anyaegyházhoz 1250, öt szórványához – Majkpuszta, Környe, Kecskéd, Vértessomló, Várgesztes – 24 lélek tartozott. Iskolájában 214 gyermeket tanított Kozár László igazgató tanító, Kozár Lászlóné és Csengei Lenke tanítónő és Bartos László kántortanító.

A második világháború utáni nehéz megélhetés újabb elvándorlási mozgalmat eredményezett. A csehszlovák–magyar lakosságcsere idején mintegy 70, magát szlováknak valló evangélikus család – 260 fővel – elhagyta Oroszlányt, és Szlovákiába költözött.

Mindezek ellenére a 20. század első felében folyt külső és belső építkezés is: 1916-ban kijavították a templomtetőt, 1920-ban pedig az iskolát és a lelkészlakot is. 1922-ben az első világháború alatt elvett harangokat pótolták (330 kg, 200 kg, 100 kg). A középső harangot a második világháborúban a gyülekezet újra elvesztette, és ma is két harangja szól. 1928-ban került sor a templom renoválása mellett az egyházi iroda létrehozására és az orgona kiegészítésére is, mert sok sípot elvittek a háborúba abból is. Ugyanakkor az 1930-as évektől a gyülekezet belső megelevenedése is megfigyelhető, intenzívebb lett a gyülekezeti élet. 1933 decemberében ifjúsági egyesület alakult a gyülekezetben, mely évekig erősödött és működött.

1944 márciusától 1945 nyaráig a gyülekezetnek nem volt lelkésze, így az épületekben keletkezett háborús károkon túl a gyülekezet irattárának nagy része is megsemmisült vagy megrongálódott.

A háború után megindult az egyházak elleni támadás, az egyesületek megszüntetése és az iskolák államosítása. Ebben a helyzetben nemcsak egész egyházunk, hanem az egyház tagjai is válaszút előtt álltak. Ezzel kapcsolatban – talán egyedülálló módon – egy dokumentum maradt fenn Oroszlányból, egy „Nyilatkozat”. A szövege így hangzik: „Alulírott, megemlékezve Krisztus intéséről: Valaki azért vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt (Mt 10, 32), bejelentem az Oroszlányi Evangélikus Egyháznak, hogy a Magyar Népköztársasági Alkotmány 54. §.-ában biztosított vallásszabadsággal élni kívánok, mely szerint: a Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát. Őseim hitének megfelelően magam az evangélikus egyházhoz tartozónak vallom és az egyház fenntartásának reám eső anyagi terheiből is kiveszem részemet. Oroszlány, 1949. szeptember hó.”

Először az épületekben keletkezett károkat kellett kijavítani, így a belőtt torony és a tetőzet helyreállt, a teljesen elpusztult orgona helyére templomi harmónium került. 1950-ben a volt lelkészi magtárt imaházzá alakították, 1953-ban rendbe hozták a templom ablakait. 1954 és 1955 a templom teljes külső és belső felújításának éve volt. 1957-ben villamosították a harangokat. 1960-ban a templom palatetőt kapott, 1961-ben új, vaskeretes ablakokat építettek be. 1963-ban elkészült a teljesen újjáépített orgona Trajtler Gábor orgonaművész tervei szerint. Játszóasztala egymanuálos, pedálos, mechanikus, 10 kézi regiszterhúzóval, 3 lábkapcsolóval. Az orgonaszekrényben 600 különféle nagyságú és anyagú síp foglal helyet. 1968-ban a gyülekezet összefogásával új parókia épült. 1970-ben a régi lelkészlakból új gyülekezeti termet alakítottak ki. 1973-ban kiépítették a templom fűtését. 1975-ben újra toronyfelújításra, 1979-ben a lelkészi iroda felújítására került sor. Ebben a nem könnyű, és sok feladatot jelentő, külső és belső építkezéssel járó időben Milán János (1945–1979) volt a gyülekezet lelkésze.

A „belső építkezés” is folytatódott. 1946-tól kezdődően minden évben volt a gyülekezetben evangelizáció. Megindult a vasárnapi iskola vezetésére képző tanfolyam. Gyülekezeti napokat szerveztek, amikor egész nap együtt volt a gyülekezet. A különböző helyeken tartott nyári konferenciákra is egyre többen jelentkeztek és utaztak.

Milán János utódja Asbóth László volt (1979–1995). Szolgálati ideje alatt (1980-ban) készült el az elektromosan működő harangok felújítása és a parókia központi fűtése. Ugyanebben az évben felújították a gyülekezeti termet is. 1981-ben létesült a németországi plochingeni fúvószenekarral a kapcsolatfelvétel. 1982-ben két gyülekezeti munkatárs állt be a lelkész mellé: Asbóth Lászlóné és Sztruhár András, utóbbi az 1995-ös lelkészváltás közbeni időben a felügyelői és ifjúsági munkája mellett az igehirdetés szolgálatát is ellátta a gyülekezetben. Ebben az időszakban a gyülekezetből ketten is kaptak elhívást a lelkészi szolgálatra: Farkas Etelka és Decmann Tibor. 1984-ben elkezdődött a templom belső felújításának tervezése, a következő évben befejezték a villanyszerelési munkákat, 1986-ban elvégezték a templom teljes felújítását. 1987-ben, a templom felépítésének kétszáz éves évfordulója évében „hivatalos városi ünnepi istentiszteletet” tartottak. Három hét múlva szlovák nyelvű istentisztelet is volt. Ugyanebben az évben megnyílt egy gyülekezettörténeti kiállítás, az énekkar pedig 25 éves fennállása alkalmából hangversenyt adott. Ugyanebben az évben automatizálták a harangozást is. 1995-ben a szószéket restaurálták. 1990-ben felavatták a templom homlokzatán elhelyezett, a második világháborús hősök emlékére készített táblát a templomkaputól balra, 7 évvel ezután pedig a kaputól jobbra készül I. világháborús emléktábla. A gyülekezet alapítványa 1991 óta fogadja az egyházközség fennállását szolgáló adományokat és pályázatai révén segíti a gyülekezet életét.
Asbóth László idejében a külső munkákon kívül erősödött a belső építkezés is. Folytatódott a korábban elindult gyülekezeti énekkar bővülése, erősödése és szolgálata. A külföldi kapcsolatok felvétele és intenzitása is ehhez az időszakhoz tartozik. A „konszolidálódó” időkben a város és a gyülekezet együttműködése is folytatódott, sőt erősödött. A lelkész határozott evangéliumi igehirdetései mély nyomot hagytak a gyülekezetben, a rendszeres evangelizációs munka is folytatódott több vendégigehirdető szolgálatával.

Molnár József (1995–2005) követte Asbóth Lászlót a gyülekezet lelkészi szolgálatában. 1996-ban elkezdődött egy új gyülekezeti terem építése vizesblokkal, kis teakonyhával. 1997-ben a lelkészlakásba és a gyülekezeti terembe bevezették a gázt. 1998-ban felújították a lelkészi hivatalt és annak berendezését is. 1999-ben az új gyülekezeti házat átadták rendeltetésének, amely téli időben istentiszteletek tartására is alkalmas lett. Ugyanebben az évben két gépkocsi számára garázs is épült. 2000-ben kijavították a templom tetőgerendázatát tetőbontás nélkül. 2001-ben a gyülekezet is részt vállalt a település 300. évfordulójának megünneplésében. 2003-tól az eddigi ifjúsági munka fékeződött, sajnos, szünetelt is.

Még 1962-ben id. Nagy Dániel kezdeményezésére megalakult a gyülekezet énekkara, amely évente két nagy koncerttel, nyáresti zenés áhítatokkal, időnként az istentiszteleten való szolgálattal és németországi szolgálatokkal hirdeti Isten dicséretét. A kórus jelenlegi karvezetője néhai id. Nagy Dániel lánya, Milán Zoltánné. Énekkari tagnak kezdetben olyanok is jelentkeztek, akik kottát olvasni sem tudtak, s ebből az énekkarból fejlődött ki a karnagy vezetésével olyan gyülekezeti közösség, amelyik egymás után egyre nehezebb darabokkal ismertette meg a gyülekezetet, a várost, a környéket, sőt külföldet is. Éppen a gyülekezeti énekkar révén alakult ki a kapcsolat az említett német plochingeni gyülekezettel, mára pedig a németországi aaleni gyülekezettel is. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyülekezet élete és munkája meghatározó jelentőségű lett a városban.

2005-től Farkas Etelka a gyülekezet lelkésze, aki hűségesen végzi szolgálatát a sokrétű gyülekezeti munkában.

A gyülekezet épületeit érintő feladatok soron következő állomása a templom felújítása. A tervdokumentáció elkészülte után 2009-ben megvalósulhatott a torony tetőszerkezetének cseréje és a palafedést rézlemez váltotta fel, egyúttal a torony és a templom utcafronti része új színezést kapott. A folytatásban megújul a tetőzet és megoldódik a falak vizesedésének gondja is. A 2011. január 30-i földrengés következtében azonban immár a templombelső is javításra, felújításra szorul, csakúgy, mint a gyülekezet többi épülete.

A gyülekezet története így elevenedik fel évszámok, események, történések leírásának sorában. Ám akinek megadatik, hogy a gyülekezet ma rendelkezésre álló levéltári anyagába betekintsen, az előtt nem csak fel, de meg is elevenedik a történelem. A gondosan vezetett „Kivetési könyv”-ek lapjai és jegyzőkönyvi sorok például megőrizték azt a küzdelmet, amit a hívek az évtizedek során vívtak gyülekezetük fennmaradásáért. Így megtaláljuk azokban a pénzbeli és terménybeli hozzájárulások listáját, sőt az ezt kiváltó kétkezi szolgálatnak lejegyzett formáit, de akad olyan presbiteri határozat is, amely éppenséggel felmenti valamelyik gyülekezeti tagot a fizetési kötelezettség alól annak szegénységére hivatkozva. Néhány évről gyülekezeti névsor is fennmaradt, vagy éppen egy szeretetvendégségre személyesen megszólítottak jegyzéke, másik könyvben az iskola tanulóinak névsora. Emberi sorsok, nevek – az idők távolából arctalanul is ismerős emberek. Hála legyen értük mindenható Urunknak!