Tatabánya Komárom-Esztergom megye déli részén, a Gerecse és a Vértes közötti völgyben (Tatai-árok) fekszik, a fővárostól 55 km-re. Helyzeténél fogva forgalmi csomópont, nemcsak megyei, hanem regionális és országos szinten is.

A mai Tatabánya városa 1947-ben született négy település összekapcsolásával. Ezek: Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida és a régi Tatabánya (a mai település óvárosa). Ez utóbbi az 1896-ban megindult bányászat révén épült új bányásztelepülés, a másik három pedig történelmi község.

A Gerecse hegység lábánál az őskortól kezdve éltek emberek, erről régészeti leletek tanúskodnak. A Bánhida területén feltárt 10. századi falu emlékeztet a középkori krónikákból ismert s a köztudatban általánosan elterjedt legendára, amely arról szól, hogy Árpád seregei Bánhidánál győzték le Szvatopluk morva fejedelem seregeit. A Kézai Simon krónikájában említett bánhidai csata emlékére avatták fel 1907-ben a város szimbólumát, Donáth Gyula turulmadár szobrát.

A lakosság etnikai és vallási összetételét meghatározta a 18. századbeli, a török időket követő német és szlovák betelepítés. Ennek nyomán Alsó- és Felsőgalla hagyományosan német, Bánhida pedig szlovák nemzetiségű, római katolikus falu.

Rohamos gazdasági és létszámbeli növekedést, ezzel együtt pedig a hagyományos etnikai és vallási egység felbomlását eredményezte a 19. század végén megindult bányászat. Az 1980-as évektől azután, a szénvagyon csökkenésével, a bányák bezárásával vészesen csökkent a nagyszámú lakosság megélhetési lehetősége. A rendszerváltás után a foglalkoztatásban struktúraváltásra került sor. Mára az egykori bányászvárosban elsősorban külföldi érdekeltségű feldolgozó- és szolgáltatóüzemek telepedtek meg.
Tatabánya 1950 óta Komárom-Esztergom megye székhelye, 1991 óta pedig megyei jogú város. Lakóinak száma kb. 72 000 fő.

Evangélikusok a bányászat megindulásával telepedtek a környékre az akkori Magyarország minden részéről. Egy 1970-es években készült felmérés szerint a gyülekezet tagjai kb. 450 településről származnak.
Az itt lévő egyházak működését – amint a munkásság létszáma szükségessé tette – nagyban segítette a bányavállalat, a MÁK Rt. (Magyar Általános Kőszénbánya Rt.) jóindulatú támogatása. Mint régebbi korokban a gazdag földesurak, ez a vállalat itt, a saját „birodalmában” amolyan „patrónusa” volt valamennyi történelmi felekezetnek. Ez része volt azon igyekezetének, hogy a lehetőségekhez képest otthonossá tegye a bányászat révén ide került emberek, családok életét. A területen kisebbségben levő evangélikusok szervezett gyülekezetként (egyenrangú felekezetként) való elfogadtatása azonban – a bányaigazgató személyéből eredő okok miatt – csak küzdelmek árán, fokozatosan sikerült.

Az első évtizedekben a betelepülő evangélikusság még nem szerveződött gyülekezetté. 1902-től a református közösség életében vettek részt. „A bányavállalat az általa fizetett ref. lelkészre és hitoktatóra bízta híveink gondozását, azzal a kikötéssel, hogy gyermekeinket ev. szertartású úrvacsorai szolgálatban, és azon kívül bizonyos alkalmakkor ev. énekeskönyv használata mellett Istentiszteletben kell részesíteniük. Ez kezdetben meg is volt, lassan feledésbe ment, és ideérkezésemkor már teljesen ref. gondozás volt” – írja a gyülekezet alapító lelkésze, Kalavszky Kálmán. Az evangélikus közösség egyházjogilag Oroszlány szórványa volt. Lélekszámukat 800-ban állapították meg, a valóságban ennek duplája lehetett a számuk. Gyülekezetté szervezésük nem volt zökkenőmentes. Egy ideig mind az anyaegyház lelkészének – Droppa Sámuelnek –, mind az egyetemes egyház által kiküldött lelkészeknek a fáradozásai, szervezési kísérletei kudarccal végződtek.

1930. október 3-án érkezett Tatabányára a fiatal Kalavszky Kálmán helyettes lelkész Kiss István püspök azon megbízásával, hogy a Tatabánya, Felsőgalla, Alsógalla és Bánhida területén lévő tatabányai bányatelepen evangélikus misziói kört, majd egyházközséget szervezzen. Az önálló evangélikus egyházközség 1930. december 21-én alakult Kalavszky Kálmán lelkész munkája nyomán. A Balogh István fejér-komáromi esperes vezetésével tartott közgyűlésen ugyanis az érintett területek evangélikusága nem akart átmenetileg sem missziói körbe tömörülni, s ezért kimondta a Tatabánya–Felsőgallai Evangélikus Egyházközség megalakulását. Megválasztotta tisztségviselőit és presbitériumát, majd követelte a lelkészi állás végleges megszervezését is. A tisztikar és a presbitérium beiktatását 1931. január 21-én D. Kovács Sándor egyetemi tanár végezte. A lelkész azonban helyettes lelkészi státusban végezte szolgálatát, de ideiglenesen kétszobás lakást kapott a bányavállalattól, a minisztérium megadta számára a lelkészi államsegélyt (az egyébként járó összeg 50%-át), sőt 1932 áprilisától Lustyik (Detre) Lajos személyében segédlelkész könnyítette lelkigondozói munkáját. Kalavszky Kálmán parókus lelkészi hivatalba iktatása 1933. szeptember 24-én volt.

Ettől kezdve a kicsiny, de nagy területen élő gyülekezet körében általában két lelkész teljesített szolgálatot. Hagyományosan a két lelkészi kör a bánhidai és az újtelepi volt (ez utóbbi a régi Tatabánya területe). A MÁK Rt. a katolikus és református egyház „kegyura”-ként nyilvánult meg, az egyházközségeket a vállalat tartotta el, tagjai nem fizettek adót. Az evangélikus egyház létét ugyan elismerte a bányavállalat, de lelkigondozását elégségesnek tartotta volna a református egyház kebelén belül is. Mind a gyülekezet, mind lelkészeinek anyagi helyzete nehéz volt. Segédlelkészt csak úgy tarthatott, hogy a nőegylet adta a lakást, biztosította a fűtést és világítást, a lelkész pedig az élelmezést ellenszolgáltatás nélkül. A segédlelkész jövedelme a kongruája (államsegélye) és valami csekély hitoktatási díj volt. A református templomot „betolakodónak” tekintett mostohatestvérként használta.

A tatabányai evangélikusság hányatottságát jól illusztrálja ingatlanjai helyzetének története.
Miután sorra épültek a gyarapodó városban a templomok, az evangélikusoknak is – hosszú utánjárások és nehéz időszakok után – úgy tűnt, hogy sikerült templomot építeni az újtelepen. E célra ugyanis – a többi felekezethez hasonlóan – telket és rajta álló házat adományozott a bányavállalat. Az építkezés azonban elhúzódott, és végül ezt megelőzve, 1937 adventjére, az egyházközség felépítette kis templomát Bánhidán, a Jókai utcában. Gyűjtésből épült, mert az 1932-ben alakult, 130 lelket kitevő kis fiókgyülekezet többnyire nincstelen „bányanyugbéresekből” állt.

Egy évvel később, 1938 adventjére elkészült az újtelepi templom is. Ez a bánhidainál jóval nagyobb, kb. 500 férőhelyes volt. A telken álló épület átalakításával és torony hozzáépítésével készült el. Ehhez már a bányavállalat is hozzájárult. Az itt szolgáló lelkész a Bartók Béla úton lakott, a bánhidai részen (a fiókgyülekezetben) szolgálatot végző pedig vagy – jobb híján – szintén ugyanott, vagy különféle ideiglenes megoldásokkal albérletben, illetve a római katolikus plébánián.

1939.április 1-jétől – hosszú küzdelem eredményeként – a bányavállalat magára vállalta az evangélikus lelkész híványszerű illetményeit is, tovább egyházfit alkalmazott, és fizette a kántor díjazását. Később drágasági segélyt adott, majd (1944. január 1-jén) a másik két felekezethez közelítő bánásmódra vonatkozó szerződéstervezetet készített.

Az 1940. évi névtárban Tatabánya-Bányatelep néven szerepel az egyházközség, 1593 lélekkel. Az anyaegyházhoz 1371, a bánhidai fiókgyülekezethez 134 lélek tartozott. Felsőgallán 68, Alsógallán 14, Újszáron 6 evangélikus élt. Kalavszky Kálmán lelkész mellett Benczur Zoltán volt a segédlelkész. A 278 iskolás gyermeket Kirchner Lajos tanító és Remete József kántortanító oktatta. Tiszteletbeli felügyelőként Csanády László, másodfelügyelőként Vidovszky Lajos neve olvasható.

A negyvenes évek elején a lelkész feleségének vezetésével jótékonykodó nőegylet működött a gyülekezetben közel 240 taggal. Evangélikus leányegylet és leány cserkészcsapat tömörítette hasznos tevékenységet végző közösségbe a fiatal lányokat. Tagjaik száma meghaladta az ötvenet. A férfi nem tagjai (7–56 éves korig) négy korcsoportba osztva alkották a közel 120 tagú cserkészcsapatot. Az öregcserkészekből és a presbiterekből férfiegylet alakult. Az egyházközség kebelén működő valamennyi egyesületben valláserkölcsi nevelés folyt, és heti egy alkalommal csoportonként bibliaórát tartottak a lelkészek. Az egyesületi összejövetelek otthonául a bányavállalat által használatra adott egyesületi ház szolgált. A bányavállalati iskolákban a gyermekeket ingyenes tankönyvekkel, énekes- és imádságoskönyvekkel, valamint tanszerekkel látták el.

Figyelemre méltóak az egyházközség első 14 évét reprezentáló átlagos népmozgalmi adatok is. Évi 31 keresztelés, 17 esketés, 11 temetés, 33 konfirmálás. Reverzális 11:2, áttérés 7:2 az evangélikus egyház javára. A gyülekezet nagy része középkorúakból állt, kevés volt az öreg. A lélekszám emelkedő tendenciát mutatott. A gyülekezet tagjai között sok volt a tisztviselő és az altiszt. A lélekszám 1944 nyarán – a háborús viszonyokra tekintettel – meghaladta a kétezret.

Az anyagyülekezetben minden vasárnap 3 istentisztelet volt: ifjúsági, délelőtti és délutáni. A bánhidai fiókegyházban 2 hetenként tartottak istentiszteleteket. Heti egy alkalommal egyházi énekóra volt. Békeidőben a hitoktatás 41 órában folyt.

1952-ig egy parókus és 1-2 segéd- illetve hitoktató lelkész dolgozott, 1952-től 1970-ig két, azóta pedig egy parókus lelkész szolgál a gyülekezetben.

A második világháború utáni években az egyházi közösségek mindinkább a város életének perifériájára szorultak. Tatabánya ipari jellegénél fogva erős bástyája volt a kommunizmusnak, s ez meglátszott a gyülekezetek sorsának alakulásában is. Az ezredfordulóra a város lakosságának nagyobbik része felekezeten kívülivé lett, az egyház szolgálatát az átlaghoz képest is igen kevés ember keresi még a nagyobb családi események kapcsán is.

1951-ben – valószínűleg a bányászat következtében történt megrongálódásra hivatkozva – lebontották az újtelepi lelkészi hivatal épületét. A lelkészi hivatal a közelben levő római katolikus plébánián kapott „társbérletet”, amely szintén a bányavállalat épülete volt.

Bánhidán 1955-ben vásárolt a gyülekezet egy házat lelkészlakás céljára a templommal szomszédos utcában. Ez volt az itt szolgáló lelkész lakása egészen 1970-ig.

Az 1960-as években alábányászás miatti életveszélyre hivatkozva a hatóság igyekezett kiüríteni az újtelepnek nevezett városrészt. Három templom állt ott egymás közelében: evangélikus, református, római katolikus. Mindhárom közösségnek el kellett hagynia a területet, némi kártalanítás ellenében az épületeket az állam lefoglalta. A református templomot raktárnak használták, tornyát lebontották. A római katolikus templomot felrobbantották. (E történet groteszk voltát mutatja, hogy többszöri próbálkozás után tudták csak a robbantási szakemberek sikeresen lerombolni, s ezt követően a statikai vizsgálat kimutatta, hogy semmilyen „alábányászás” nem ingathatta volna meg, olyan vastag, szilárd alapja volt.)

Az evangélikus templomot magára hagyták. A következő évtizedekben csak a mezei állatok és a hajlék nélküli vagy csavargó, bujkáló emberek fordultak meg benne. Egy épület ilyen körülmények között rendszerint igen hamar tönkremegy. Különösen akkor, ha – mint mondták – már eleve rossz állapotban volt. Ebben az esetben azonban másképp történt: az 1965-ben a hatalom által életveszélyessé nyilvánított és ettől kezdve üresen álló templom sértetlenül – beomlás, süllyedés és repedés nélkül – állta az idő próbáját három és fél évtizeden keresztül. Az ezredforduló táján omlott be a tetőszerkezete, és ettől kezdve rohamosan romlott az állapota, már csak azért is, mert a környék lakói szorgalmasan hordták belőle az építőanyagot.

A gyülekezet az újtelepi templomért kapott kártalanítási pénzből 1965-ben Alsógallán csendes, kertes övezetben családi házat vásárolt, és az udvaron egy kb. 50 férőhelyes imatermet épített. E két épület lett a bánhidai mellett a gyülekezet másik temploma, illetve 1970-től az egyetlen lelkészi hivatala.
A tárgyi értékek közül figyelemre méltó a bánhidai templom késő barokk kori nagy feszülete, amelyet a templomszentelésre adományozott a gyülekezet egyik tagja. A feszület műemléki védelem alatt áll. 1976-ban Svetnyik Joachim restaurálta, aki a Magyar Koronát is megvizsgálta hazatérésekor.
Az újtelepi templom orgonája az óbudai gyülekezet tulajdonába került. Árából 1969-ben egy kisebb orgonát kapott a bánhidai templom. Ez rossz állapota miatt 2006-ban lebontásra került, és megépült a reménység szerinti majdani új templom számára tervezett nagy orgona első része, amely napjainkban kíséri a gyülekezet énekét.