A gyülekezet története

Szentgotthárd a hármas határon, Magyarország, Szlovénia és Ausztria találkozásánál fekszik: Graztól és Szombathelytől is kb. 60 km-re.

A települést III. Béla király alapította 1183-ban, amikor francia cisztercita szerzeteseket telepített ide, monostort építve nekik, melyet Szent Gotthárd (960–1038) hildesheimi püspökről neveztek el. A települést a 14. században a Széchy család birtokolta. 1664-ben itt volt a híres szentgotthárdi csata, amelyben a császári seregek a törököket ugyan legyőzték, mégis a Habsburg és a török a népünket megalázó és az idegen uralmat megerősítő vasvári békét kötötte meg. 1873-ban indult el az iparosodás a városban, gyárak sorát építették fel. A város fejlődését Trianon és később a szocializmus egyaránt gátolta, amikor ez a város is határsávba került. Az 1989-es fordulat hozta a változást, de a fejlődésért most is meg kell küzdeni. Kis városunk lélekszáma a közigazgatásilag hozzá tartozó településekkel együtt közel 10 000 fő. Mindhárom történelmi egyház jelen van a városban, abszolút többségben katolikus testvéreinkkel. Reformátusok és evangélikusok megközelítőleg – papíron – azonos létszámmal működünk.

A kezdet

„A Széchyek már korán elfogadván a reformációt, Szentgotthárdra is bizonyára evangélikus lelkészt hívtak. Salm Miklós és Széchy Margit már buzgó evangélikusok voltak. Az a Szentgotthárdi Gáspár, aki 1550-ben Révay Ferencnek ajánlkozik az evangélium hirdetésére, bizonyára már innen való volt. És az 1599. és 1601. évi adójegyzékek szerint is »Szentgotthárd oppidum« (mezőváros) evangélikus lelkésze (concionatora) 1 forint évi adót fizetett.” Innen hosszú szünet következik, a nehéz évszázadok alatt.

A Szentgotthárdi Evangélikus Missziói Gyülekezet első lelkésze Czipott Géza 1909-ben érkezett meg a városba, hogy fiatalos lendülettel, szívében Isten iránti elkötelezettséggel, fejében ezernyi tervvel a szentgotthárdi evangélikusok rendelt pásztoraként a kis nyáj élére álljon. Első és legfontosabb terve, melynek megvalósításába még ez évben belekezdett a gyülekezet: Isten házának megtervezése és építése. A – mind fizikailag, mind anyagilag – nem kis áldozatot követelő munka 3 évig tartott, míg végül 1912-ben készen állt a templom, melyet a kicsiny nyáj lelkes buzgósága, a távolabb élő testvérek szeretetének melege és segítő keze állított, hogy zengjen benne az Istent magasztaló ének, és soha el ne hallgasson Krisztus evangéliuma.

A templomavató ünnepre kiadott „Emléksorok” című irat zárószavában a lelkész a további célkitűzéseket vázolja hívei elé: a templomépítési adósság törlesztését és egy evangélikus iskola felállítását. Pásztor és nyáj bizakodva pillantanak a seregek Ura és a testvérek felé, hogy e terveket megvalósíthassák. 1914-ben – jellemezve a gyülekezet bizakodó lelkületét – komoly tárgyalások folynak a toronyóra beszerzéséről, ám ezek a tervek, célok a világháború kirobbanása miatt meghiúsulnak. Az új templommal és lelkésszel rendelkező gyülekezet zavartalan, boldog öröme csak másfél évig tarthatott. A háború közbeszólt, és az akkor még 600-nál is kisebb lélekszámú közösségre nehéz idők vártak.

Az első világháború ideje alatt

A nagy örömöt nagy szomorúság váltotta fel. Az aggodalmakkal, fájdalmakkal teli nehéz időben a kis gyülekezet fejlődése szünetel. Az 1914. november 15-én tartott közgyűlés határozatot hozott, miszerint a háborúban áldozatul esett gyülekezeti tagok emlékére a templomban márványtáblát állítsanak fel. Az emléktábla 1928-ban készült el, 36 hősi halott emlékét őrizve. 1915-ben püspöki felhívás érkezett, mely szerint a gyülekezetek jól teszik, ha nélkülözhető harangjaikat felajánlják a haza oltárán áldozatul. A gyülekezet 3 harangja közül a középsőt 1916. július 1-jén, a nagyharangot 1917. szeptember 10-én vitték el. Mire a világháború véget ért, nem maradt más bizodalma a gyülekezetnek, csak az élő Isten, de ezt az egyetlen bizodalmat is el akarták venni: a vörös uralom idején a híveknek hallgatniuk kellett lelkük legszentebb kincséről: a Jézus Krisztusba vetett hitükről.

„Átmeneti” időszak

A súlyos személyi és anyagi veszteségek a háború után még sokáig éreztették bénító hatásukat. Erre az időszakra esett, az eddigi veszteségeken túl, gyülekezetünk területének megcsorbulása is. A trianoni határok felállítása következtében el kellett bocsátanunk közösségünk kötelékéből a szórványegyházközségeket, melyek a burgenlandi és a jugoszláviai új határokon túl fekszenek. Ugyancsak a trianoni határok felállítása hozta magával 1922-ben a rábafüzesi leányegyházközség Szentgotthárdhoz történő csatolását. Utóbbi változás lélekszámban megerősödést jelentett gyülekezetünknek, az anyagi terhek megosztásából azonban Rábafüzes 1930-ig csak olyan mértékben vette ki részét, amellyel annak idején az ókörtvélyesi lelkész járandóságához járult hozzá. (Az arányosítás 1930-ban történt meg.)

A kibontakozás ideje

1925-től észlelhetők a fejlődés határozott jelei. Ez év elején kezdi meg működését a már korábban szervezkedett gyülekezeti vegyes énekkar. Ennek megszervezésében nagy érdeme van Hutflesz András rábafüzesi tanítónak, később az akkori segédlelkésznek: Berger (Cséry) Lajosnak és az ő távozása után az akkori gimnázium testneveléstanárának: Ravasz Endrének. Ők voltak énekkarunk első karvezetői, mígnem 1928-ban a gyülekezet akkor meghívott első kántortanítója, Szabó (Szalkay) Károly vette át az énekkar vezetését.

Ugyancsak 1925-ben márc. 29-én a gyülekezet közgyűlése – Czipott Géza javaslatára –elhatározza a gyülekezeti ház felépítését, s még ebben az évben november 8-án sor került annak ünnepélyes felavatására.

1926 végén kezdi meg áldásos működését egy asszonyokból és leányokból álló kicsiny csapat: a nő- és leányegyesület abban a reményben, hogy szolgálatuk nyomán a szenvedők és szerencsétlenek enyhülést, a kisgyermekek örömöket és gondozást, a nyomorúság keserveitől terheltek lelki épülést találnak. A nő- és leányegyesület megszervezésével a lelkész a gyülekezet belső megerősítését remélte előbbre mozdítani, s e reményében – hála Istennek – nem is csalódott.

A „nagy mű”: az iskolaépítés

Isten gazdag kegyelme megengedte a ritka szervezőképességgel megáldott szolgájának: Czipott Gézának, hogy régi álmát – az iskola létrehozatalát – megvalósulni lássa. A pénz értékének állandósulása, a gyülekezet lelkileg, szervezetileg és anyagilag való rendeződése, megerősödése reálisnak és kivitelezhetőnek mutatta az iskolaépítés tervét. 1927. nov. 18-án a gyülekezet közgyűlése elhatározta, hogy a következő év folyamán felállítja az iskolát. Gyülekezeti adományokból, iskolaépítési állami segélyből, a szentgotthárdi selyemgyár tulajdonosainak adományából, valamint egyházi segítségből 1928. július 22-én megtörtént az alapkőletétel, majd október 28-án elkészült és felavatásra került a modern bútorzattal és felszereléssel ellátott iskolánk. Az első tanévre (az épület ekkor még teljesen el sem készült) 44 rendes és 6 továbbképzős tanuló iratkozott be. A tanítást a gyülekezet lelkésze és segédlelkésze kezdték meg, majd a tanítói állásra kiírt pályázatot megnyert Szabó (Szalkay) Károly folytatta.

A lelkészváltás

20 évi hűséges munka után Czipott Géza lelkész megvalósultnak látta mindazt, amit ideérkezésekor Isten népe számára kívánatosnak tartott: áll a templom, mögötte a paplak, áll a kultúrház (gyülekezeti ház) és iskola a templom mellett, megvan a tanítónak a szép lakása. A reá váró feladatokat Czipott Géza elvégezte. Ezért fogadja el a szombathelyi gyülekezet meghívását. 1929. április 14-én a gyülekezeti közgyűlésen bejelentette a fájdalmasnak ható hírt: lemond a 20 év óta viselt szentgotthárdi lelkészi állásáról. Május 26-án rendkívüli díszközgyűlés keretében búcsúzott el a lelkész gyülekezetétől.

A megüresedett lelkészi állás betöltéséig a lelkészi teendők ellátására Purt Károly segédlelkész kapott megbízást, aki a gyülekezetben már huzamosabb idő óta működött a távozni készülő lelkész mellett. 1929. július 14-én a gyülekezet közgyűlése kijelenti, hogy a lelkészi állásra Scherer József szombathelyi önálló hitoktatót kívánja jelölni. Az új lelkész augusztus 20-án érkezik a gyülekezetbe, és 25-én ünnepi istentisztelet keretében Czipott Géza esperesi megbízott iktatta be hivatalába utódját.

A szervező nyomdokain

Nemcsak a lelkész, hanem az egyik harang is „utódra lelt.” A gyülekezet általános óhaja alapján, miszerint a háborúban elvesztett harangot pótolni kellene, a vezetőség adakozásra hívta fel a híveket. A gyűjtés rövid idő alatt szép eredménnyel járt. 1930 tavaszán a teljes fedezet birtokában a gyülekezet vezetősége megrendelte a középnagyságú harang utódját, majd június 9-én Zongor Béla esperes fel is avatta azt.

1930. szeptember 19-én fájó hír érkezik Czipott Géza szombahelyi lelkész elhunytáról. A temetőben a szentgotthárdi gyülekezet nevében Scherer József lelkész búcsúzik attól az embertől, akinek gyülekezetünk oly sokat köszönhet. 1933 októberétől 1934 augusztusáig Scherer József tanulmányi szabadságot kapott, hogy a hallei egyetemen tanulmányokat folytasson. Távollétében Beyer Pál segédlelkész helyettesítette őt. A gyülekezet lelkésze hazatérése után felfrissült munkakedvvel, javult egészségi állapotban foglalta el hivatalát, és pásztorolta a rábízottakat.

1935 tavaszán református testvéreink, akik kezdettől fogva gyülekezetünkben éltek az egyház szolgálatával, és hordozták az egyház terheinek rájuk eső részét, egyházi felsőbbségük utasítására külön fiókgyülekezetbe tömörültek.

1936-ban az év eleji rendes közgyűlésen a lelkész felhívta a gyülekezet figyelmét arra, hogy a nagyharang helye a világháború óta még mindig üres. Önkéntes adományokkal 1937 februárjára elkészült az új harang, melyre a „Béke harangja” felirat kerül. Nemcsak Szentgotthárd, hanem Rábafüzes is gyarapodik ebben az évben haranggal.

1937 a jubileum éve. Október 17-én a templomépítés 25. évfordulóján nagyszabású ünnepi istentiszteletre, majd azt követően díszközgyűlésre került sor, melyen lelkész és gyülekezet egyaránt hálatelt szívvel tekintett vissza múltjára, a kezdetekre, a szervezési munkálatokra, azok irányítójára, Isten iránti hálával köszönte meg az eltelt 25 évet, és Istenbe vetett bizalommal tekintett a jövőbe.

A csendes szolgálat ideje

Már Czipott Géza lelkész idejében megvolt a határozat a toronyóra elkészíttetésére, de akkor a háború közbeszólt. Scherer József lelkész ismét felveti e témát, és a bécsi óragyártól ajánlat is érkezik. Ám az egyház anyagi helyzete ekkor sem engedi e szép terv megvalósulását. (A toronyóra máig sem készült el.)

Az elkövetkező időszak a csendes, hűséges – és nem feltétlenül látványos − szolgálat ideje: a lelkész végzi az igehirdetés szolgálatát, keresztel, esket és temet, kiszolgáltatja az Úr szent vacsoráját, és szomorúan tapasztalja, hogy az istentiszteletek látogatottsága az előző évekhez képest hanyatlást mutat.

Ez a csökkenés nemcsak az istentiszteleti alkalmak látogatottságára, de az úrvacsorával élők számára is vonatkozik. 1941-ben bizottság felállítását javasolja a közgyűlés, amely a közel 100 éves lelkészlakás sorsát, a folyamatos romlását előidéző okok felkutatását, illetőleg egy esetleges új parókia felépítésére vonatkozó javaslat előkészítését hívatott elvégezni. Végül 1941. július 31-re megszületik a javaslat az új lelkészlakás építésére, ám ez a terv sem valósulhat meg anyagi és politikai okok miatt.

Újabb küzdelmes idők

A II. világháború ideje alatt 1944-ben Scherer József és családja külföldre menekül, ez idő alatt Sokorai Miklós látja el a gyülekezeti teendőket. A lelkészlakás helyzete a háború alatt, illetve után tovább romlott, mivel azt fürdőnek, egészségügyi fertőtlenítőnek használták az oroszok – akárcsak az iskola épületét –, így 1945-ben, miután a lelkész visszaérkezik, felújítási munkálatokra kerül sor. Új épület létrehozásáról, az adott helyzetben, álmodni sem lehetett, ám a lelkészlakás – az előbb említett használata miatt – szinte lakhatatlan, ezért mindenképp rendbetételre szorul, ugyanúgy az iskola épülete is. A szűkös anyagi helyzet, a lelki és fizikai terhek miatt e válságos időben közel 2 évig tartanak a munkák.

Persze nemcsak az épületeket, de a lelkeket is ápolni, építgetni kell, s ez ebben az időben egyáltalán nem könnyű. De ennek az időszaknak ez a fajta „építkezés” a jellemzője. A nehéz helyzetet tovább fokozta, hogy az 1950-es években a rábafüzesi lakosságot – melynek nagy része evangélikus volt – kitelepítették, így a gyülekezet létszáma tovább csökkent: kb. 300 főre.

A lassú hanyatlás

Az 1960-as, 70-es években jelentős esemény nem történt. A jegyzőkönyvek folyamatosan arról számolnak be, hogy a lélekszám apad: 1960-ban 230 fő, 3 évvel később már csak 195. Az istentiszteleti alkalmakon 15-20 ember van csupán jelen. A bibliaköröket, egyéb alkalmakat nem látogatják a hívek. A szeretetszolgálat eredménytelen, még a templom takarítására sincs jelentkező, napszámossal kell a munkát elvégeztetni. A templom renoválására is nagy szükség lenne, ám a 60-as évek közepéig az ehhez kért összeget nem kapja meg a gyülekezet.

Végül 1967 őszén elkezdődhetnek a munkálatok a templom külső tatarozásával, 1968 nyarán a belső felújítással folytatva. Az anyagi fedezet 4 forrásból tevődik össze: a rábafüzesi nagyobb harang és a rönöki volt evangélikus tanítói lakás eladásából, a gyülekezet tagjainak adományából illetve az Országos Egyház segélyéből. 1968. december 8-án ünnepi istentisztelet keretében D. dr. Ottlyk Ernő püspök szentelte fel a megújult templomot, és rendeltetésének ismét átadta, bízva abban, hogy a gyülekezet tagjai igyekeznek minél jobban megtölteni Isten házát, s hogy Krisztus evangéliumából erőt merítve hitükkel segítik, támogatják és éltetik tovább a szentgotthárdi gyülekezetet.

1969. augusztus 31-én újabb ünnepi alkalomra kerül sor: Nyírő (Scherer) József lelkész 40 évi szentgotthárdi szolgálata alkalmából. A gyülekezet nevében Gottschling János egyházközségi felügyelő emlékezik vissza az eltelt négy évtizedre, és köszöni meg lelkészének a fáradhatatlan, sokszor küzdelmes szolgálatot: a kitartást, akarást és bátorítást, melyet – súlyos betegsége ellenére is – mindvégig érezhettek a gyülekezet tagjai a háború ideje alatt és után, a kitelepítések, a súlyos személyi és anyagi veszteségek időszakában. Az elkövetkezendő négy év során többször felvetődik, hogy a lelkészlakás felújításra szorul, ám tényleges változtatásra csak 1973-ban kerül sor.

A társulás időszaka

1973. július 8-ával Nyírő (Scherer) József lelkész 44 évi szolgálat után nyugdíjba vonul. A hónap végéig mint nyugdíjas lelkész még ő végzi a gyülekezetben a szolgálatot, majd augusztus 1-jével Molnár Jenő őriszentpéteri lelkészt bízta meg Szabó Lajos esperes. A szentgotthárdi gyülekezet lélekszáma – a hozzá tartozó leánygyülekezettel és szórványokkal együtt is – csak 145 fő. Ez anyagilag az önállóságot veszélyezteti, ezért a gyülekezet az őriszentpéteri egyházközséggel társul. 1973 végétől Szentgotthárd–Őriszentpéteri Evangélikus Egyházközség néven szerepel gyülekezetünk. Molnár Jenő lelkésznek az esperes felajánlja a választást: továbbra is Őriszentpéteren kíván lakni családjával, vagy Szentgotthárdra költözik. A társult egyházközség lelkésze családjával együtt 1973 végén Szentgotthárdra költözik. Azonnali teendőként a lelkészlakás régóta esedékes belső felújítása, festése, illetve 1974-ben külső renoválása vár rá. A munkákat nagyrészt társadalmi munkával végzik el. Molnár Jenő lelkész, a 10 éves őrségi szolgálatát és ismeretségét kamatoztatva, katolikus papok segítségével festi ki a lelkészlakást. (Végh József – Nagyrákos, Kovács József – Kercaszomor, Györki László – Körmend, Rill László – Rönök, dr. Beer Ferenc – Őriszentpéter, katolikus és Rác Miklós evangélikus lelkész segít a festési munkálatokban.) A további tennivalókat, udvarrendezést, tetőjavítást, belső munkálatokat a gyülekezeti tagok áldozatos segítségével végzik el. (Gottschling János, Bíró Jenő, Komjáthy Tibor, Papp József, Hertelendi Imréné, Kroph Richárd, Őrségből: Cseke Sándor, Schekk Péter, Bogár Gyula és fia, Németh Ferencné, Hári Jenő és Gyula, Tóth Elek és fia dolgoznak.)

„Megfogyva bár, de törve nem…”

Társult ugyan két egyházközség, és ez megoldani látszott a problémákat, ami bizodalomra adott okot, ám a létszám mind az Őrségben, mind Szentgotthárdon folyamatosan csökkent. A tendencia nem változott. De sem ez, sem az olykor-olykor felmerülő nehézségek nem törik meg Molnár Jenő lelkészt, aki – ezen a nem kis területen – kitartóan, lelkesen végzi a rá- bízott szolgálatot. A lelkésszel nemegyszer előfordult, hogy mire kiér a gyermekekhez, hogy a hittanórát megtartsa, arra a diákokat hazaküldték. Az Őrségbe busszal, biciklivel vagy gyülekezeti tagok, barátok segítségével jutott el, és az is előfordult, hogy gyalogszerrel kellett megtennie sok-sok kilométert. Mostoha körülmények között, az egészségét sem kímélve mindent megtesz a gyülekezet lelkésze: látogatja a családokat, házi istentiszteleteket tart, háznál keresztel. Csakhogy az átalakulást, a falvakból városokba való költözést, a rossz munkalehetőségeket és Szentgotthárdon a katolikus, az Őrségben a református többséget ő sem tudja megváltoztatni.

Felújítási munkálatok

A gyülekezet tulajdonában ez idő alatt kevés épület van – mivel az államosítás során iskolánkat és rábafüzesi épületünket is elvették –, így ezek állapotával nem nekünk kellett foglalkozni. Épp elég a templom és a lelkészlakás állagának megóvása. 1987-től fogva folyamatos tárgyalások folynak ezek érdekében, míg végül 1989. június 4-én a közgyűlésen Molnár Jenő bejelentheti a munkák befejezését: a parókia külső-belső tatarozását és a templom állagának megóvása érdekében elvégzett tennivalók lezárását. Csakhogy a felújítási munkáknak még sincs vége: 1990-ben kaptuk vissza az iskolát, melyet rendbe kell tenni és be kell rendezni. Ekkor már szó sem lehet róla – létszámunk ismeretében –, hogy eredeti funkciójában használjuk az épületet, ezért azt át kell belülről építeni, de erre csak később kerülhetett sor. 1991-ben a rábafüzesi épületet is igen rossz állapotban kaptuk vissza.

Még ez év májusában megüresedik az Eötvös utcai volt kántortanítói lakás, ami újabb fejtörésre ad okot: újítani vagy eladni? Mivel bőséggel van tennivaló más épületeinkkel is, anyagi fedezet pedig nem igazán áll rendelkezésünkre, ezért érthető a közgyűlés határozata: a lakást el kell adni. 1992-ben erre sor is került, melynek következtében végre lehetőség nyílt a templom teljes külső és belső tatarozására, valamint az iskola külső felújítására és belső átalakítására: hittanterem kialakítására. A munkával Dolgos László vállalkozót bízza meg a gyülekezet, aki brigádjával együtt gyors, szép, mindmáig láthatóan eredményes munkát végzett. Szentgotthárdon az épületek ezzel – a tetőzetet kivéve – kívülről teljesen, belülről részben fel vannak újítva. Molnár Jenő felajánlja a megmaradt építkezési anyagokat az őriszentpéterieknek, mivel az ottani imaház is felújításra szorul. Az egyházmegye segélyéből, az őrségiek adományaiból a munkálatok 1992 nyarán itt is elkezdődnek, és az 1993-as év elejére fejeződnek be.

1992. július 11-én a szentgotthárdi templom fennállásának 80. évfordulója alkalmából nagyszabású ünnepi alkalomra került sor, mely egyben templomrenoválás utáni hálaadó istentisztelet is volt D. Szebik Imre püspök szolgálatával. 1993-ban az építési feladatok folytatódnak: a szalafői imaházra kerül sor, melyet katolikus testvéreinkkel közösen újítottunk fel, és „ökumenikus imaház” feliratot kap a gyülekezetünk tulajdonában lévő épület. Ezzel lassan-lassan a nagy munkálatok végéhez ér – egy időre – egyházközségünk. Kisebb feladatok, mint a gáz bevezetése, szennyvíz elvezetése még vár, de ezek már apróságnak tűnnek az eddigi munkák után.

1995-ös adatok szerint a Szentgotthárd–Őriszentpéteri Társult Egyházközség gazdálkodása már nem külön, hanem együtt történik, s így a „társult státusz” már nem helyes, de hivatalos névrendezésre csak később, 2002-ben kerül sor, melynek következtében Szentgotthárdi Evangélikus Egyházközség a hivatalosan bejegyzett nevünk. Ezzel Szentgotthárd anyagyülekezetté, Őriszentpéter fiókegyházzá válik.

Újabb változás

1996-tól fogva Molnár Jenő – megromlott egészségi állapotára hivatkozva, a hűséggel és becsülettel végzett munkák, a kitartással és hittel végzett szolgálatok után – nyugdíjba készül. Felhívja a gyülekezet figyelmét arra, hogy anyagilag külső, országos egyházi segítség nélkül szinte képtelenek a lelkészi állás fenntartására, ezért mindenképp gondolkodni kell a jövőn. Ha az egyházközség továbbra is lelkészt szeretne, még több áldozatra, lelkesedésre lesz szükség. Ezt az áldozatot a gyülekezet ismét vállalja, mert továbbra is élni szeretne. Megfogalmazza az új díjlevelet, és magasabb egyházfenntartói járulék kiszabását irányozza elő. Molnár Jenő lelkész, míg az utódlás kérdését nem látja biztosítva, a gyülekezet pásztora marad, végül 1997 nyarán bemutatja nyájának az új segédlelkészt: Loós Zsuzsannát, és szeptember 1-jével nyugdíjba vonul.

Az utolsó évtizedek eseményei

1998-ban határozat születik a rábafüzesi ingatlan eladásáról. A határozatot 2000-ben megerősítette a közgyűlés, és egy bizottságot állított fel, mely az épület értékesítését hivatott végezni. Ugyanebben az évben Vas megyei tábortalálkozónak adott otthont a szentgotthárdi gyülekezet, melyre közel 100 gyermek érkezett.

1999-ben a templomharang sorozatos meghibásodása miatt javaslat született a harang automatikus, programozható, villannyal való működtetésére, mely terv 2000 végén valósult meg. A városi önkormányzattól kért és kapott összegből 1999-ben vizesblokkot, illetve táborhelyet alakíttat ki az egyházközség a gyülekezeti terem mellett.

Ebben az évben a segédlelkész sikeres lelkészvizsgát tett, ezzel választhatóvá vált, aminek következtében a gyülekezet közgyűlése október 24-én megválasztotta Kollerné Loós Zsuzsannát az egyházközség lelkészének. A templom reflektorokkal való megvilágítása 1999 karácsonyára készült el. 2000. április 16-án ünnepi istentisztelet keretében kerül sor a lelkésziktatásra.

Ez év tavaszán az Országos Egyháztól pályázat útján nyert pénzen a gyülekezeti terem teljes belső felújítása vette kezdetét: szigetelés, parkettázás, festés, mely egy hónap alatt el is készült. Ettől az évtől fogva a lelkészlakás helyzete folyamatos kérdése a gyülekezetnek, mivel annak állapota gyorsan és erősen romlik, s felújításra – szakemberek véleménye szerint – nem javasolt. Ezért új parókia építését szavazta meg a közgyűlés, melynek tervei az év végére el is készültek, s így, dokumentumokkal a kezünkben, 2001-ben támogatási kérelmet nyújtottunk be Országos Egyházunk és a városi önkormányzat felé.

2001-ben az orgonánk felújítására került sor, valamint a templom előtti udvarrész parkosítására. 2001. október 20-án ismét megalakul a nőegylet. A 2003-as év elejétől, az egyházmegyétől nyert pályázati összegből, megkezdődött a templom teljes belső festése, valamint a hittanterem teljes belső felújítása.

A 2004. év elején az egyházközség elnyerte a parókiaépítésre kért támogatást az Országos Egyháztól, így megkezdődhettek a munkálatok. A régi parókia helyén egy kisebb, de praktikusabb lelkészlakás épült Vincze Csaba építészmérnök tervei alapján, Musics László építkezési vállalkozó kivitelezésében. A rábafüzesi volt iskolaépületet is sikerült eladni, a városi önkormányzattól is kap a gyülekezet 4 millió Ft-os támogatást, ezek mellett a bajánsenyei önkormányzat, valamint gyülekezetünk tagjai is segítik adományaikkal az építkezést. Így a teljes összeg rendelkezésre állt, és a munka zavartalanul folyhatott. Mivel a lelkésznő az év januárjától gyesen volt, a gyülekezet pásztorolását és a parókia építésével kapcsolatos teendőket édesapja, Loós Csaba helyettes lelkész látta el. Az új épület november elejére elkészült, és a lelkészcsalád beköltözött. A lelkésznő visszaállt a gyülekezeti szolgálatba.

2005-től a gyülekezet belső építése, aktiválása a legfontosabb feladat. Kultúrkör alakult, hogy a lelkészt segítsék ötleteikkel, s hogy a gyülekezeti rendezvények minél színesebbek, érdekesebbek legyenek. Új programokkal és a reformátusokkal együtt szervezett közös alkalmakkal igyekszünk minél többeket hívogatni és elérni. Így baba–mama kört, sport- és játékdélutánt, protestáns előadássorozatot, hittanos kirándulást, filmklubot szervezünk minden hónapban.

A felújítási munkálatokon túl a gyülekezet pásztorolása, lelki táplálása is folyamatos. Nagy változások nem történnek a létszám tekintetében: jelenleg a gyülekezetet fenntartók száma (Őrséggel együtt) kb. 350 fő.

Örömteli változás az utóbbi évek rendkívül jónak mondható ökumenikus kapcsolata mind az őrségi, mind a szentgotthárdi történelmi egyházak lelkészeivel. Ennek bizonysága a minden évben megrendezésre kerülő és évről évre nagyobb létszámú hallgatóságot vonzó ökumenikus imahét, közös temetői istentiszteletek és egyéb ünnepi alkalmak.

Zárszó

A munka folyik, a gyülekezet lelkesedése – reménység szerint – töretlen, ha Isten is úgy akarja, a hit és remény megtartja a szentgotthárdi egyházközséget.

A jelenlegi helyzet, önmagában nézve, talán nem túl biztató, hiszen az őrségi evangélikusság elöregedőben, fogyóban van, utánpótlás pedig alig van. Szentgotthárdon több a gyermek és fiatal, de nagyon nehéz utolérni, megszólítani őket. Nem tudunk és nem is akarunk versenyezni a mai modern kor eszközeivel, melyet ez a világ kínál a számukra. Mi „csak” Isten igéjét, vigasztaló szavát, a Jézus Krisztusról szóló örömhírt kínálhatjuk az embereknek. Bízunk benne, hogy egyszer mindenki megérti: ennél többet senki sem adhat!

A biztatás, ígéret ma is szól hozzánk: „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy látta jónak az Úr, hogy néktek adja az országot!” (Lk 12, 32)