A nemeskéri anyaegyház

Nemeskér a Kisalföld nyugati peremén fekvő község, amely a Sopront a Balatonnal összekötő 84-es főközlekedési úttól fél km-es bekötő útvonalon, illetve a Sopron–Szombathely vasútvonalon lévő megállóhelyről érhető el.

A falu határában feltárt avar kori vasolvasztók utalnak a környék múltjára. A honfoglalás idejéről ismert kilenc törzs egyike a Kér volt. A Kürt és Kér törzs eredetét tekintve török, Közép-Ázsiából érkezett Európába, és itt csatlakozott a magyarsághoz. A Kér nemzetség egy csoportja azért került ide, hogy kohászként, vassal lássa el a törzsi fegyvereseket. Nemeskér keletkezését és nevét a Kér nemzetségnek köszönheti.

Kér települést és nemzetséget 1237-től említik okleveleink. Az írott forrásokban először Quer néven találjuk. 1264-ben Keer alakban olvashatjuk. Kér, Kiskér, Pusztakér, Egyházaskér, Újkér, Nemeskér és Szőrekér nevek is ismertek erről a vidékről. A reformáció korában már csak Nemeskért és Újkért említik.

A Kér nemzetség után az Osl nemzetség is szerzett itt területeket. Később a faluban a földbirtokosok határozzák meg a lakosság életét. Az 1529 és 1532-es évek közötti törökdúlás következtében a település teljesen elpusztult, de hamarosan újra felépült. A kisnemesi község 1651 és 1786 között Sopron vármegye székhelye lett.

Nemeskéren és környékén a lutheri tanítás 1535 és 1566 között vált ismertté. A falu gyülekezete (a teljes lakosság) először Horpács filiája volt, majd Musay Gergely lövői szolgálata (1623–1644) alatt – 1633-ban – Lövő filiája lett. A lelkésznek 12, a tanítónak 5 forintot fizettek. A stólákat úgy fizette Nemeskér, mint Lövő. A lelkésznek, aki minden harmadik vasárnap jött ki prédikálni, ételt és italt kellett adni.

Két ízben – 1596 és 1598 között, valamint a 17. század elején – anyagyülekezeti státusa is volt. Végül 1644 és 1645 között lett ismét anyagyülekezet. Musay Gergely ugyanis esperesként ekkor Lövőről Nemeskérre menekült Nádasdy Ferenc elől, és itt működött lelkészként, majd püspökként. De Nemeskért mindig csak exiliumának (száműzetése helyének) mondta. Még 1646-ban is vissza-visszatért Lövőre. Püspökké mint nemeskéri lelkészt választották 1646. augusztus 13-án, és mint püspök itt szolgált 1664 februárjában bekövetkezett haláláig. „Hamvai a nemeskéri régi (a mai r. kath.) templom alatt pihennek” – adja az utókor tudtára Payr Sándor a nemeskéri gyülekezetről írt könyvének 41. oldalán.

Musay Gergely mint nemeskéri lelkész buzgón munkálkodott falujában. Működése alatt iskolát építettek és tanítót hívtak. Első ismert nevű tanítójuk Tükörös György volt. Püspökként – bár világi részről felhatalmazása nem volt – nagy szerepet vállalt a „visszaítélt” templomok királyi biztosainak munkájában 1646-ban. Egyebek mellett igen jelentős forrásiratot hagyott az utókorra azzal, hogy 1661-ben elkészítette az elvett és még fennálló dunántúli gyülekezetek jegyzékét. (Regestum) Püspöksége idején 145 lelkészt avatott fel, és 220 volt a dunántúli gyülekezetek száma.

Püspök utódját – Fisztrovich Györgyöt, aki betegsége idején büki és kőszegi esperes-lelkészként (1662-től esperes) segédkezett mellette, s ezért tévesen nemeskéri lelkésznek is tartják ─ 1665. február 11-én választották meg. 1668-ban még a kerületi gyűlésnek adott helyet Nemeskér, 1671-ben pedig Fekete István püspöktől kérték, hogy lelkészüket megtarthassák. „Valószínű itt is a nagy üldöztetéskor (1673) szakadt meg a gyülekezeti élet” − írja Payr Sándor az 1924-ben kiadott, kerületről szóló könyvének 127. oldalán. E küzdelmes időszak utolsó nemeskéri lelkésze idősebb Solnay István (1665–1671), illetve Simonides Jakab (1671–1673?) volt. Az 1671 januárjában végzett püspöki egyházlátogatás jegyzőkönyve szerint a falu közepén álló templomot 1670-ben javították, a templom tornyában egy harang volt, a parókia 1668-ban épült, a lelkészt Solnay Istvánnak, a tanítót Csernei Györgynek hívták, az iskolában német gyermekek (csereküldés alapján) is tanultak. (Musay Gergely feltehetően bérelt házban lakott.)

A nemeskéri templomot 1673-ban vagy 1674-ben elvették az evangélikusoktól. Simonides Jakabnak menekülni kellett a faluból. 1674 tavaszán neki is meg kellett jelenni a pozsonyi törvényszék előtt. Sokáig kitartott hite mellett, de a pozsonyi és komáromi börtönélet megtörte, s reverzálist adott. Pár év múlva azonban gyülekezete és Nemeskér mint artikuláris hely – egyébként kicsi község, de 1651 és 1786 között vármegyei székhely – kiemelkedő jelentőségűvé vált hazai evangélikus egyházunk történetében. Artikuláris helynek nevezzük azt a 24 magyarországi helységet, amelyet az 1681. évi XXVI. törvénycikk (artikulus) sorolt fel, s amelynek protestáns gyülekezetei némi korlátolt vallásszabadságot nyertek. Sopron és Vas megyében Nemeskér, Vadosfa, Nemescsó és Nemesdömölk volt az evangélikusok számára kijelölt artikuláris hely.

Nemeskérhez az artikuláris időben 32 község tartozott: Alsószopor, Felsőszopor, Makkoshetye, Simaháza, Berény (Iklanberény), Lócs, Felsőszakony, Bük, Mesterháza, Szentgyörgy, Gór, Zsédeny, Paty, Bogyoszló, Terestyénfa, Jákfa, Újfalu (Urai), Szentivánfa, Hegyfalu, Keményegerszeg, Kastélyosegerszeg, Berekalja, Pórládony, Nemesládony, Tompaháza, Nagygeresd, Kisgeresd, Csér, Jánosfa, Szemere (Répceszemere), Kál (Sajtos-), Ság (Felsőság), tehát még Vas megyéből, Sárvár vidékéről is több falu evangélikussága ide járt templomba. Ugyanakkor ezeknek a településeknek evangélikus nemessége mind eljött a konventre, és beleszólási joga volt az artikuláris egyház ügyeibe.

Lelkészei ebben az időben: Asbóth János (1689–1691), Bokány Ádám (1691–1694), Asbóth János ismét (1695–1699, de ekkor már a kemenesaljai egyházmegye esperesi tisztét is ő viselte), Andrási György (1699–1706) és (1711?), Csereti Mihály (1712–1729, de 1725-től esperes) Perlaky József (1731–1749, aki 1746-tól püspök), Kajári István (1749–1750), Balog Ádám (1750–1771, aki 1758-tól püspök), Bozzay György (1771–1779), Ursziny Mihály (1779–1780), Perlaky Dániel (1780–1783). A legkiválóbbak külön említést is érdemelnek.

Az 1657-ben született Asbóth János nevelősködés, majd Naumburgban és 1680-tól Jénában töltött 3 évi tanulás után 1683-ben lett Thököly Imre udvari papja. Nemeskéren 1689. június 17-én kezdte meg lelkészi munkásságát s az anyakönyv vezetését. Tudott pap elődeiről, de nem nevezte meg őket. Rövid időre elhagyta Nemeskért, de Bokány Ádám – aki Zalaszentgrót, majd Surd papja lett – távozása után (1695 elején) visszatért Nemeskérre és 1699 májusáig innen irányította a Vas, Sopron, Zala és Somogy megyére kiterjedő kemenesaljai esperességet. Nemescsón hunyt el 1706-ban.

Az 1670 körül született Csereti (Cserethy) Mihály Pozsonyban, Zittauban és Wittenbergben (1692−1693) tanult, Győrben volt rektor, Farádon, Csáfordon, Nemescsón és Kőszegen prédikátor, majd 1712-től nemeskéri lelkész, 1725-től esperes. 1729-ben – halotti beszéd közben – szélhűdés érte, sok szenvedés után 1743-ban halt meg Enesén.

Két évig ismeretlen nevű lelkészek helyettesíthettek, majd az ősi, dunántúli, nemesi, lelkészi családból született (1701), Wittenbergben tanult Perlaky József lett a gyülekezet lelkésze 1731 elején. Az ő nevéhez fűződik a templom építése. A kiváló tudós, a héber, a latin és a görög nyelvben teljesen jártas lelkészt 1746. április 23-án a dunántúli egyházkerület püspökévé választották. 1749. október 31-én hunyt el.

Az artikuláris gyülekezet első ismert tanítója (1681-től) Füstös Márton volt, akit Tóth Mihály (1698?-tól) váltott fel. Az őt követő tanítók közül háromnak a nevét nem ismerjük, de feltételezhető, hogy 1706 elején nem volt tanító Nemeskéren, mert a Rákóczinak hűséget fogadó lelkészek és tanítók között nem szerepel a nemeskéri tanító neve. A 18. század első felében Tassy (Tasi) György, Varju István, Gallovianszky Ádám, Szarka Ádám, ifj. Fábri István, Borgátai Nyirő János, Skerlák Mihály Erdélyi János, Porubszky Péter, Seratoris (Lakatos) János volt a nemeskéri tanító (rektor, mester). A tanítók közül többen (pl. Tóth Mihály, Porubszky Péter, Seratoris János) lettek lelkészek, és különböző helyeken végezték szolgálatukat.

Az üldöztetések e szomorú korszakában – az Úr szava szerint – „miként a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá”, úgy gyűjtötte össze Nemeskér is a maga kis gyülekezeteit kápolnája köré.

A Szent Mihály-kápolna az 1500-as évek elején épült. Amikor a nemeskériek a reformáció tanait elfogadták, nem kellett új templomról gondoskodni, mert az egész falu lutheránus lett. 1731-ben azonban nagy per folyt használatáért az ellenreformáció következtében megjelenő katolikusok és a többségben lévő evangélikusok között. A per eredményéhez nem fért kétség, mert a nemeskéri római katolikusok mögött állt a püspök, a főispán, az alispán, s élvezték az Eszterházy és Széchenyi családok, a vármegyei ügyész, a szolgabírák és az egész hivatalos vármegye támogatását. Az 1732-ben kelt királyi leirat minden pontjában teljesítette a katolikusok követelésként megfogalmazott régi vágyát, sőt január 31-ére összehívták a megyegyűlést is azzal a céllal, hogy a kápolnát – amelyet az evangélikusok majdnem 200 év óta (1543−1673 és 1681−1731) használtak, sírboltjában jelesebb embereik, papjaik pihentek, sőt 1861-től utolsó menedéke lett fél vármegye evangélikus híveinek – erőszakkal elvegyék. A kápolna mellett az egyház egyéb épületeit is követelték. Ha a reformáció előtt épült kis templomra jogot is formálhattak – annak ellenére, hogy az evangélikusok (Payrt idézve) „nem áttérteknek, nem újhitűeknek, hanem az emberi hozzátételektől és tévedésektől megtisztított igaz keresztyén és katholikus („veracatholica”) egyház tagjainak tudták és nevezték magokat, s mint ilyenek jártak az őseik által épített régi kis templomukba tovább is” – az iskola és a paplak elvétele igazságtalan volt az evangélikusok előtt. Az utóbbiakról mindenki tudta és vallotta, hogy azokat a lutheránus elődök a maguk telkén s a maguk pénzén (a paplakot 1668-ban) építették. Az egyházi épületek erőszakos elfoglalása összefogásra és elszánt küzdelemre ösztönözte nemcsak Sopron, hanem Vas megye evangélikus nemességét is. Közösséget vállaltak Nemeskérrel, s – a királyi engedély megszerzése után – még 1732-ben, hat hónap alatt felépítették az új templomot, a paplakot és az iskolát a cserébe kapott üres telken.

Azért, hogy a „templom” még tetejével sem emelkedhessen ki a házak sorából, a hatóság kikötötte, hogy „hosszában nyúló két alacsony tetővel építsék, melyek közt egy csatorna nyúlik végig.” Megtiltották a toronyépítést és az utcáról való bejárást is, ezért csak haranglábat állítottak. Tehát nem épülhetett a katolikus templomhoz hasonló épület, hanem csak „granáriumformára” (magtárformára) emlékeztető imaház.

A kívülről egyszerű, rideg épület mennyezete fagerendás. A három oldalon végigfutó karzatot a hosszú oldalakon 6-6 oszlop tartja. A szószéket tartó oszlop, valamint a szószék oldalai művészi fafaragványok (angyalfejek), a szószéket a négy evangélista képe ékesíti. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a szószéket – amely az evangélikus egyháztörténeti emlékek között az első helyen áll – a gyülekezet készen vette, valószínűleg külföldről, de ez nem biztos. De minden jel arra mutat, hogy a 16. században készítették, s „érett reneszánsz mestermunka”-ként értékelik a művészettörténészek. Oltárképén az úrvacsora látható. (Evangélikus templomok, 1944. 306. o.)

A templom alján kialakított kriptát 1735-ben a gyülekezet és különösen özv. Zsankó Boldizsárné Kisfaludy Anna asszony költségén építették. A lejárás kezdetben a templom belsejéből volt, de 1776-ban a vármegye úgy határozott, hogy a kripta csak akkor maradhat meg a templomban, ha a kiskert felől ajtót vágatnak hozzá, s a templomban levő lejárást befalazzák. Ez meg is történt.

A templom mellé a harangok számára tornyot is akartak emelni, mert kezdetben (1732) csak fából volt a harangláb, s arra helyezték a Bécsújhelyen öntetett 232 és 157 fontos harangot. A munkálatokhoz 1743-ban fogtak hozzá. Pásztory László főbíró azonban az építkezést – amikor már a torony ablakai is készen voltak – önhatalmúlag leállította, folytatását megtiltotta. A munkát beszüntették, s a félig kész tornyot betetőzték, hogy falait a károsodástól megóvják. A csonka torony 1862-ig állt ebben a formában.

1766-ban – Balog Ádám lelkészi (1750−1771) és püspöki szolgálata idején – a régi kettős tetőzet helyett a templomot a csonka haranglábbal együtt a közepén megtörött, egyes, úgynevezett francia tető alá akarták vonni, és fazsindellyel kívánták fedni. Ehhez az ácsok a régi tetőt június 16-án lebontották, s az új fedélzetet kezdték felrakni, de a vármegye június 18-án a további munkától eltiltotta őket. Ezért Mária Terézia elé folyamodtak. A királynő kegyesebb volt, mint a vármegye: a helytartótanács már július 14-én utasította a vármegyét, hogy az építést tovább ne gátolja.

Balog Ádám 1717-ben született. Teológiai tanulmányait a wittenbergi egyetemen végezte, de ismereteit gyarapította a hallei, jénai és lipcsei egyetemen is. Alapos készültség után lett győri rektor, majd gyönki, illetve várpalotai lelkész. Nemeskéren 1750 februárjában foglalta el hivatalát. Munkáját a környék és Nemeskér evangélikusaiból választott 16 tagú presbitérium – akkor még a „konventbeli uraknak” nevezték őket – segítette. 1758-ban püspökké választották. Az elnyomatás éveiben sok teher nyomta vállait, de ő erős lélekkel felelt meg mindkét hivatalának. 1771-ben halt meg. Tanítóival – Horváth Sámuellel és az ugyancsak igen képzett és tehetséges Klutsovszky Mihály rektorral, illetve poétai vénával is megáldott orgonistával, aki három évtizeden át szolgált Nemeskéren – sokat tett egyházáért.

A püspök lelkész utódja sógora, Bozzay György (1771–1779) lett, aki buzgó lelkipásztorként végezte szolgálatát. Különös figyelmet fordított a rabok gondozására, s ő kezdte meg a halotti anyakönyv vezetését. Működése alatt (1777-ben) leégett a néhány éve épült iskola és cselédház. Az újjáépítés (a kétszer épített iskola) megviselte a gyülekezetet. A lelkész a rektorral és a gyülekezet egy részével való meghasonlása után távozott Mencshelyre. Parókus utódja – Ursziny Mihály rövid adminisztrátori szolgálata után – a göttingai egyetemen folytatott tanulmányait befejező Perlaky Dávid gergelyi lelkész, Perlaky Gábor püspök öccse lett.

Perlaky Dávid (1780–1783) működése idején, a türelmi rendelet (1781) megjelenése következtében Nemeskér egyházi jelentősége csökkent. A rendelet ugyanis megengedte más helyen is a torony és harangok nélküli templom (imaház) építését, valamint lelkész és tanító tartását meghatározott feltételek fennállása esetén. A jó hírt és tartalmát Ráth (Rát) Mátyás lapja, a pozsonyi Magyar Hírmondó (az első magyar nyelvű újság) 1781. okt. 20-i számában közölte először. A rendelet hatására Nemeskér filiái közül a hajdani anyagyülekezet Nagygeresd mozdult először, hozzá csatlakozott Kisgeresd, Jánosfa, valamint a korábban ugyancsak anyaegyházként működő Répceszemere, továbbá Csér. Nemesládony és egykori filiái (Tompaháza, Berekalja, Pórládony, Szentgyörgy, Sajtoskál és Mesterháza) később, 1782. november 12-én csatlakoztak a központi helyen fekvő, új anyagyülekezetnek jelölt Geresdhez. 1785-ben a büki, 1793-ban a felsőszakonyi eklézsia önállósult. Ezután csak Ságról, Simaházáról, Hetyéről, Berényből, Alsó- és Felsőszoporról jártak Nemeskér templomába a hívek.

A mindössze három évig tartó nemeskéri szolgálat után Perlaky Dávid a feléledő Komárom papja lett. Kisegítő lelkészként Bertók György (1783) pásztorolta a még mindig nagy gyülekezet népét. Hamarosan azonban megválasztották a régi vend családból származó iharosberényi lelkészt, Bachich Istvánt (1783−1810), akinek személyében ismét a nagy elődökhöz méltó lelkipásztort kapott a gyülekezet. 1786-ban – amikor az addig 3 esperességből 13-at szerveztek – az alsó soproni egyházmegye alesperesévé, 1795-ben pedig főesperessé választották. A kerület egyik legkiválóbb szónokaként ismert lelkész 1810-ben hunyt el, életének 61. évében. A kor tanítói közül kiemelendő Belliczai Bellicz Jónás (1786−1791), – ő indítványozta a tanítóképző szeminárium létrehozását már 1826-ban −, a móri születésű Takáts János (1801−1805), valamint a Nemeskéren született Kováts Péter (1805−1827). Valamennyien jó hírű, a régi szokásokat megőrző tanítók voltak, annak ellenére, hogy ekkor már az artikuláris egyház megfogyatkozását az iskola és a tanítók is nagyon megérezték. Közben Nemeskér államigazgatási szerepe is csökkent, a vármegye székhelye 1786-ban Sopron lett.

Bachich lelkész halála után a nyugdíjas éveit szülőhelyén töltő Kontor János hat hónapig kisegítő lelkészként szolgált a gyülekezetben, majd az ugyancsak Nemeskérről származó Nemeskéri Kiss Lászlót (1811–1816) választották papjuknak a hívek. Működése alatt Berzsenyi Lajos esperes (1812) és Kis János püspök (1813) tartott egyházlátogatást Nemeskéren. Ebben az időben az önállósodások miatt megfogyatkozott egyházközséget 630 lélek alkotta. Ebből az anyagyülekezethez 225-en, a megmaradt filiákhoz 385-en tartoztak. A gyülekezete által szeretett, a felsőbbség által dicsért lelkész, esperességi jegyző 1817 januárjában halt meg tragikus körülmények között: kocsisa agyonütötte és kútba vetette.

Erdélyszky Mihály (1817–1863) hosszú szolgálati ideje alatt több jelentős munkálatra került sor. 1821 tavaszán a meghasadt öreg harangot – amelyet 1798-ben Pfistermeister Ferenc kőszegi mester készített – a soproni harangöntővel, Seltenhofer Frigyessel újraöntették. 1822 tavaszán a nagy templomtetőt újra fazsindellyel fedték be, de már 1835-ben javították. 1858-ban egy öllel emelték a falakat, az ablakokat is egy sorba és nagyobbakra cserélték, s az eddigi fazsindelyes francia tető helyett cserépzsindellyel fedték a templomot, s magasra emelték a régi csonkatornyot is, amely így 1862-re készült el. A templom építése (1732) idején 8000 lélekből álló artikuláris gyülekezettel szemben most a 700-at sem érte el az egyházközség lélekszáma. Helyzetüket súlyosbította a munkálatok befejezése előtt, 1862. augusztus 14-én keletkezett tűzvész, amelynek következtében a nemeskéri evangélikus hívek nagyobb részének vagyona a lángok martaléka lett. Sokan maradtak lakóhely, kenyér és vetőmag nélkül. A hatalmas csapás hírére azonban az adományok sora érkezett Nemeskér hajdani gyülekezeteitől, a környék földbirtokosaitól (katolikusoktól is), iparosaitól, kereskedőitől és hivatalnokaitól.

A megújult templom felavatását a hivatalába visszahelyezett Haubner Máté püspök megbízásából Horváth Dávid esperes végezte. Az ünnepi prédikációt Trsztyenszky Gyula nagygeresdi lelkész, korának egyik legnagyobb szónoka mondta. Bevezetőjében szépen tárja fel Nemeskér sorsát és szerepét: „E templom, mely egy nagy vidék vallási buzgóságának menhelye volt, a te tulajdonod lett egyedül nemeskéri szent gyülekezet. Úgy jártál te szent Siona az Urnak, nemeskéri egyház, mint a szülő, aki osztályt ad gyermekeinek, s maga elgyengül. Tied lett e templom, elmaradtak belőle a vidék buzgó hitsorsosai; magadra maradtál számra kicsiny, de buzgóságban nagy gyülekezet. Te voltál őre e templomnak, s ennek sorsát biztosabb kezekbe nem is lehetett volna letenni. Nemcsak hűn őrizéd, hanem amit az ősök nem tehettek, tenniök nem volt szabad, az ősi templom elé tornyot emeltél, buzgóságod kétségbevonhatatlan jelét. Úgy állt e templom egy hosszú évszázadig, félig épített tornyával, mint viharroncsolt hajó, melynek árbocát eltörte a vihar. Most olyan, mint új hajó, mely büszkén felemelt árbocával, büszkén lengő vitorláival bátran, szabadon a nyílt tengerre lép.”

A templom felújításában nagy szerepe volt Nemeskéri Kiss Lajos felügyelőnek (a tragikusan elhunyt lelkész fiának), s bizonyára az ifjú Bejek György káplánnak is, aki Belák Jánost (1850–1854), majd Szalay Sándort követte a beteg és öreg lelkész mellett. Erdélyszky Mihály a felavatási ünnep után négy hónapra, 88 éves korában meghalt. Utódja a 33 éves Bejek György lett.

A tanítók is változtak. Nagy Józsefet (1827−1830) Szényi János (1830-1839), majd Takáts István követte (1839−1884). 1856-ban nagy áldozatvállalással új iskola épült. Takáts tanító hosszú működésének kezdetén (1832. évi adat) 50 gyermek járt a nemeskéri iskolába. Az anyaegyházhoz az 1875. évi névtár szerint 276 lélek tartozott. Iskolájában már csak 23 gyermeket tanított Takáts István. Ezen kívül a saját iskolával rendelkező alsószopori filia 116, a fiókegyházi státusban lévő Felsőszopor 154, Iklanberény 62, Makkoshetye 54, Ság 118, Simaháza 32, a szórványok pedig 9 lélekkel alkották a 821 lelket számláló egyházközséget. A lelkész Bejek György volt.

Bejek György segédlelkész (1859−1863), majd lelkész (1863–1903) szolgálati idejéből is több esemény méltó az említésre. 1875-ben a nagy és hideg iskolát közfallal két helyiségre rekesztették, s ezzel más célra is alkalmassá tették. 1884-ben a megrepedt kisebbik harangot (137 kg-os volt) –, amelyet még 1732-ben öntött a bécsújhelyi Löw Miklós – a soproni Seltenhofer céggel újraöntették (D hangzású, vas felszereléssel együtt 170 kg tömegű lett), majd 1889-ben a templom utca felőli oldalát közadakozásból szép fakerítéssel vették körül. Bejek lelkész 1903-ban hunyt el, 73 éves korában.

Berecz Gábor segédlelkész (1902−1903), majd lelkész (1903–1925) szolgálata kezdetén (1904) új paplak épült, 1908 elején, nagy veszély jelentkezett: a templom északi részén egy gerenda s vele a padlás egy része is leszakadt. Az 1913. március 2-án tartott közgyűlésen elhatározták, a sok tatarozást kívánó és sok költséget felemésztő, roskadt templom helyébe építenek egy szebb, szilárdabb és méltóbb hajlékot Istennek. Az új templomot a reformáció 400. évfordulójára tervezték megépíteni, de az összegyűjtött pénzt – amelybe sajnálatos módon a nagybecsű, Pilárik-féle, 1771-ben Selmecbányáról vásárolt úrvacsorai kanna ára is (1914-ben 8500 koronáért adták el) beletartozott – hadikölcsönbe helyezték, ami később értéktelenné vált.

A korabeli adatok az 1910. évi névtárból idézhetők fel. Benne az anyaegyház 250 lélekkel szerepel. Az 53 iskolás gyermek tanítójaként Hajas Gyula neve olvasható. Az alszopori leányegyházhoz 122 lélek tartozott. A fiókegyházként nyilvántartott Felszoporon 199, Ságon 106, Simonházán 50, Iklanberényben 20, Lövőn 16, szórványban 13 evangélikus élt. Berecz Gábor 813 lélek pásztora volt. A tanulók száma a gyülekezetek szerinti bontás összesítése. 1916. augusztus 29-én a katonai hatóság elvitte a gyülekezet nagyharangját, de a háború rendkívüli, pótolhatatlan emberáldozatokat követelt Nemeskértől is. A Tanácsköztársaság ellen fellépő nagycenki megmozdulásban (1919. június 5−7.) Berecz lelkész és Nemeskér népének egy része is részt vett. A résztvevők ellen bosszúhadjárat indult. Az egyházközség két tagját (apát és fiát) Kövesden felakasztották. A vezetőket – köztük Berecz lelkészt – halálra ítélték és keresték. A lelkész Bécsbe menekült. Távolléte alatt (3 hónapig) Gyarmathy Dénes alsószopori születésű, körmendi káplán gondozta a gyülekezetet.

1922-ben a templomot, a lelkészlakot és az iskolát nagyobb költséggel kijavíttatták. 1926-ban az elvitt harang helyett újat – B hangzású, 312 kg tömegűt – öntettek a meglévő D hangú kisharang mellé. 1931-ben több mint 200 éves hűséges szolgálat után az öreg orgona elnémult, ezért még abban az évben újra cserélték. Az utóbbiak elvégzése idején már Göcze Gyula (1925–1934) volt a szolgálattevő, aki 1925 őszén vette át hivatalát az állásáról lemondott, nyugdíjba vonult Berecz lelkésztől.

A 42 évi nemeskéri szolgálat után nyugalomba vonuló Hajas Gyula helyére a Soproni Tanítóképzőből érkező Tóth Ernőt választotta kántortanítójának a gyülekezet 1926 őszén. Az ő felekezeti tanítói működése az államosítás következtében ugyan megszűnt, de kántorként – a tiltás éveit leszámítva – még 87 éves korában is szolgálta egyházát. Akkor, 1991-ben költözött a fiához Lentibe, s ott hunyt el 1997-ben, 93 éves korában. Sírja a nemeskéri temetőben van.

Az új lelkész, a barlahidai születésű Novák Elek (1934–1974), hosszú, nehéz időszakra érkezett. Négy évtizeden keresztül állt a gyülekezet élén. Az érkezését megelőző évben (1933) a névtárban 212 lélekkel szerepelt az anyaegyház. Az egyházközséghez 825-en tartoztak. A második világháború kezdetén (1940. évi névtár adata) az anyaegyháznak 198 tagja volt. Az alszopori leányegyházban, valamint a felszopori, sági, simaházai, makkoshetyei és iklanberényi fiókegyházban együtt 496 evangélikus élt. Szórványai közül Lövőn 13, Nagylózson 7, Röjtökmuzsajon 9, Sopronkövesden 3, Tormáspusztán 3, Újkéren 12, Völcsejen 2, Visztapusztán 7 személy szerepelt evangélikusként. Novák Elek lelkész összesen 750 személy lelkipásztora volt.

A gyülekezet azonban a társadalmi változások hatását nem kerülhette el. A gondos lelkipásztori munka ellenére is – amint falvaink lakossága – mára a hajdani lélekszámának felét sem éri el.

1977-ban elkészült a templom felújítása alszószopori Nagy Elemér Ybl-díjas építész tervei alapján, a Műemlék Felügyelőség vezetésével, Novák Elek lelkész áldozatos munkája folytán. A fáradhatatlan lelkész azonban ezt már nem érhette meg, mert 1974-ben, 67 éves korában elszólította az Úr.

A gyülekezetet közel két évtizeden át helyettes lelkészek vezették. Foltin Brúnó helyettes lelkész Sopronbánfalváról (1974–1982), Zoltán László nyugdíjas lelkész Sopronból (1982–1984), Sztehlo Mátyás helyettes lelkész Bükről (1984–1987), Zoltán László nyugdíjas lelkész Sopronból (1987–1991), Magassy Katalin diakónus lelkész (1991–1993) ugyancsak Sopronból gondozta a nagymúltú gyülekezetet. Őt Magassy Zoltán diakónus lelkész, majd lelkész (1993–2007) követte a szolgálatban. Pőcze István − korábban körmendi parókus, majd 2006-ig tábori lelkész-őrnagy − 2007-től helyettes lelkészként gondozza az egyházközséghez tartozó híveket. Szolgálatát Sopronból látja el.

A nagy idők emléke, a fényes múlt, mint hatalmas erőforrás, Nemeskért hűséges gyülekezeteivel, a két Szoporral együtt, most is a szunnyadásból való felkelésre ösztönzi, és új életre hívja.