A gyülekezet története

A település a Bakonyalja és a Sokoróalja közötti területen található, 1400 körül van lakosainak száma. Elnevezése ismeretlen eredetű személynévből alakult ki: előtagja arra utal, hogy egykor királyi lovászok lakták. Területe az őskortól kezdve lakott volt. Bronz-, római és Árpád-kori leletek kerültek elő jelentős számmal.

Első okleveles említése 1353-ból származik, 1394-ben már vásárairól olvashatunk, 1405-től mezővárosi rangot kap. Pápától északkeletre az egyetlen nagyobb település volt. Nemesi középbirtokosok lakták: a Hathalmi, Thuri, Kolos és a Csupor családok. Számos iparos is lakott itt. A török uralom alatt (1589–1608) többször is elpusztult. 1783-ban a Festetich család kapta királyi adományként, majd a Somogyi család tulajdona lett a település. A 19. és 20. században az Esterházy családnak is volt itt birtokrésze. A mai falu jelentőségét csökkenti, hogy meglehetősen távol esik a főbb útvonalaktól.

A gyülekezet keletkezésének pontos idejét nem lehet megállapítani, erről írott adatok nincsenek. 1746-ban a gyülekezet irattára és anyakönyvei tűzvészben elpusztultak. Ezért az anyakönyvek 1747-től, a számadási naplók 1794-től, a jegyzőkönyvek 1808-tól kezdődnek. Lehetségesnek tarthatjuk azonban, hogy a gyülekezet keletkezése már a reformáció elterjedésének idejére esik, amikor a földesúr és a község lakossága papjával együtt a reformációhoz csatlakozott. Ennek lehetőségét erősíti egy régi ezüstkehely, amelyen ez a felírás olvasható: Lovászpatona, 1696.

Payr Sándor szerint 1616. június 8-án a pápai zsinaton Pathay István püspök György Péter református lelkészt ordinálta Patonára. „Eredetileg bizonyára ez is evangélikus gyülekezet volt, s a reformátusok csak átmenetileg bírták. 1629-ben ezt is az »ellenkezők« (evangélikusok) által elfoglalt gyülekezetek között említik. 1630/1631-ben Szőlőskei Miklós volt a patonai evangélikus lelkész. 1646-ban Kövesdy Jánost avatták fel Patonára, 1650-ben Vecsei Jánost, 1656-ban Gaál Mártont. 1659-ben Galambos István, 1700-ban Nemeskéri Péter volt Patonán az evangélikus lelkész.”

Az evangélikus templom a helység értékes műemléke. Román kori eredetű, több periódusban épült. Legkorábbi a torony mögötti hajószakasz, amely 12–13. századi. A további építési időszakok közül 14. századi kora gótikus a hajó bővítése és annak északi oldalához kapcsolódó épületrész. A harmadik periódusban, a 15. század második felében készült el a szentély és a hajó déli oldalához kapcsolódó egykori kápolna. Az épület a török időkben komoly károkat szenvedett. A templomot 1711-ben átalakították és felújították. 1841-ben készült el a hajóban a karzat. A következő helyreállítás 1868-ban történt. A falu közepén álló templomot helyenként támpillérrel megerősített kőfal övezi.”

„A középkori eredetű, egyhajós, keletelt, a nyolcszög öt oldalával záródó, szentéllyel végződő kis templom már 1683 előtt az evangélikusok tulajdonában volt. Nyugati homlokzata előtt később épült torony áll. Belül a hajóhoz diadalívvel kapcsolódik a szentély, ahol az oltár is található. Falazott menza és szószék a díszesen faragott keretű oltárretabló (oltártábla)”. Valamikor a szószék is fából lehetett, mint tanúsítja egy 1817-ből való vizitáció: „Az oltárja igen együgyü, egy téglás rakás hegyibe vagyon a cathedra fából építve, az oltár eleje is egy fa-rostéllyal bekerítve.” Egy másik adat szerint „1824-ben emeltetett a mostani oltár. Befolyt adakozás útján 97 frt 57 kr.” „A felső részén íves záródású, a kép kétharmadánál kétoldalt lépcsősen keskenyedő oltárkép Krisztus mennybemenetelét ábrázolja.

A templomot 1961-ben renoválták alaposan. Egy 1720-ból származó okirat másolata szerint a pesti vallásügyi bizottság elrendelt egy vizsgálatot, melynek eredménye szerint a templom eredetileg Szent Márton tiszteletére épült katolikus templom volt, de korán átkerült a reformációhoz csatlakozott gyülekezet tulajdonába. Innen kezdve az említett református kitérőtől eltekintve az evangélikus lelkészi szolgálat folyamatos volt, és a régi katolikus templomot a gyülekezet az ellenreformáció leggyászosabb éveiben is meg tudta tartani. Ehhez emberileg is erős támaszokra volt szükség, ilyen volt Telekesi Török István, aki Rákóczi Ferenc tanácsosa, majd az 1721-es Pestre összehívott vallásügyi tanácsnak is tagja volt. Egy 1735-ből származó okirat szerint végrendeletében az evangélikus gyülekezetnek is hagyományozott 150 pengő forintot azzal, hogy azon harangot vegyenek. 1750. március végén is tartottak egy vizsgálatot – úgy tűnik, a katolikus egyház nem tudott a veszteségbe belenyugodni –, s egy idős tanú újra azt állította, hogy a lovászpatonai templomot emberemlékezet óta az evangélikusok használták, sőt nem ún. artikuláris templom, hanem előtte is evangélikus istentiszteletet tartottak abban. Azt is tanúsították, hogy a templom fedelét, padlását megújították, és kerítését is megerősítették. A legidősebb tanú, Bors Ferenc 78 éves bakonytamási lakos volt, aki az evangélikus lelkészek egész sorát nevezte meg, akiket vagy személyesen ismert, vagy őseitől hallotta nevüket.

A török hatalom megtörése után és a protestáns földesurak fogytával a tolnai Festetichek lettek Lovászpatona urai. Ők örökölték a Telekesi Török sobori és egyedi uradalmait is. Két Festetich neve, Károly és Ferenc fel is van jegyezve a gyülekezet történetében, mint akik türelmességükről és jószívűségükről voltak ismertek az írások, de a szájhagyomány szerint is. Az ő pártfogásuk is hozzájárult ahhoz, hogy az egyházközség nem jutott más gyülekezetek szomorú sorsára. Hogy mennyire pártját fogták jobbágyaiknak, mutatja egy eset, amelyet az 1817-es püspöki vizitáció jegyzett fel: „Emlékeznek a mostani öregek valami Tresánszky pápai főbíróra, ki Szilágyi István idejében (ezelőtt 70 esztendővel) a templom ajtaját bevágatni akarta valamilyen vizsgálat céljából, de az akkori evangélikus lakosok a volt uraság evangélikus tisztjének biztatására a templomot körülfogván nem engedték, s annak igyekezetét meggátolták.”

Az eset, mely 1747-re tehető, a szájhagyományban kiszínezve élt tovább. Az említett főbíróval a gyömörei plébános jött volna azzal a szándékkal, hogy a templomba valami szín alatt bejussanak, és azt elfoglalják. Az elöljárók közül még a megérkezés előtt néhányan elmentek Egyedre földesurukhoz, Festetich grófhoz tanácsért és pártfogásért. A grófnak egy tisztje vagy megbízottja biztatta őket ellenállásra: „álljanak az erőszaknak erőszakkal ellene, csakhogy azt ne férfiak, hanem asszonyok tegyék.” A férfiak a templom kerítésén belül várták felfegyverkezve az erőszakoskodó „vendégeket”, az asszonyok pedig a kerítésen kívül álltak asszonyi fegyverrel (piszkafa, seprű stb.). A plébánost tócsába kényszerítették, innen annak a helynek mai neve is : paptócsa.

A Festetich család nemcsak pártfogolta, hanem támogatta is a gyülekezetet. 1794-ben, amikor a gyülekezet a mai lelkészlakást építette, a szükséges 150 000 téglából 83 000 darabot Festetich Ferenc ajándékozott csekély ellenszolgáltatás fejében. 1796-ban a gyülekezet lelkészének 24, tanítójának pedig 12 öl fát rendelt kiadni, s ennek folytatására örököseit is kötelezte.

Amint arról volt már szó, a legutolsó és a legnagyobb renoválás 1960-ban történt. Ekkor került elő az egyik felirat: Renovatum anno 1711. Aztán lassan kiderült, mi volt a torony külső felirata, míg felragyogott az ősök hitét is tápláló örök evangélium: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az egyetlen egyszülött Fiát adta, hogy minden, valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

1807-ből valók a templom padjai. 1815-ben a toronyórát szerezte be a gyülekezet, mely mintegy évszázadon át mutatta az időt a községben. 1824-ben új oltár készült. 1831-ben új orgonát készíttettek. 1841-ből való a 10 márványoszlopon nyugvó karzat. 1843-ban a templom belsejét festették ki, és az oltárteret új kerítéssel látták el. 1868-ban a templom padlását újragerendáztatták. 1893-ból való a mai orgona. 1901-ben szép keresztelőmedencét csináltattak. Az első világháborúban elvitt harangok helyére 1920-ban kerültek újak. 1925-ben a templomot kívülről renoválták, és a falkerítést is megújították. A harmincas években az ifjúság szereltette be a villanyt. Az 1960-as renoválás a Műemléki Felügyelőség segítségével 321 000 Ft-ba került.

A gyülekezet legkorábbi ismert lelkészeit fentebb már említettük, ők a 17. században szolgáltak itt. Szépen csatlakozik ehhez a már említett 1750. évi vizsgálat alkalmával kihallgatott öreg tanú, Bors Ferenc. Bedő Ferenc előtt – akinek idejében a kihallgatás történt – Födémesi György, előtte Nemeskéri Orbán vagy Csonka Péter, még azelőtt Galambos és Tessenyei voltak a gyülekezet lelkészei. Bedő Györgyöt Kajári István váltotta, őt pedig Horváth Mihály. Utána jött Szilvágyi István (1747–1771), az ő halála után pedig Kis Ádám következett (1771–1791). Utódja Németh Pál lett (1794–1804). Az ő idejében épült a mostani lelkészlak. Őt Berky Mihály követte (1805–1808), aki Nagygeresdről jött, és innen Pápára távozott. Híres, nagy tekintélyű ember volt a maga idejében. A már említett Kis Ádám fia, Kis Mihály következett (1818–1820). Ő Lovászpatonán született, és itt is halt meg. 1820–1831 között Szalay Zsigmond volt a lelkész, majd Fichtner Ferenc (1832–1857). Őt Rajcsányi János követte (1857–1869), aki Sopronba költözött teológiai tanári szolgálatba. Tudós és hazafi volt egyszerre, ezért kellett még 1849-ben a nagyvelegi lelkészi állását elhagynia. Bognár Endre következett (1869–1918), majd Szalay Mihály (1918–1953). 1953-ban iktatták be hivatalába Bojsza Jánost, aki 1961-ben megírta a gyülekezet történetét. (Az eddigi adatok kutatásából származnak.) Az őutána következő lelkészek a névsorban fognak megjelenni.

Az egyházközség első felügyelője Ihász Sándor volt, aki Nagydémen 1832-ben templomot és iskolát is építtetett. Őt követték fiai, Imre, majd János. 1890-ben Mihály Sándor vette át a felügyelői tisztet, és viselte 1904-ben bekövetkezett haláláig. Utána az ő fia, István következett, majd annak öccse, Sándor, s ezután egy unokaöccse, Mihály Sándor lépett tisztébe.

A gyülekezetnek az anyagyülekezetben két iskolaépülete és két tanítólakása volt még 1936-ban is. 1831-ben leégett a tanítólakás. Az úgynevezett „nagyiskola” 1858-ban épült a paplak szomszédságában, vele egybeépítve állt a tanító lakása. A szomszédos telken 1896-ban emelték a „kisiskola” épületét, mögötte az osztálytanítói lakást. 1904-ben kántortanítói, majd 1936-ban osztálytanítói lakást építtetett a gyülekezet. 1941-ben az osztálytanítói lakást ifjúsági otthonná alakították. Az iskolának 1872 óta könyvtára (mintegy 1100 könyvvel) és takarékpénztára is volt. Ezt később az ifjúsági egyesület kapta meg.

Az iskolákban a tanítás az alsó osztályokban 10 hónapig, a felső osztályokban és az ismétlőben nyolc hónapig tartott. 1936-ban a „mindennapos iskolás” létszám 87, az ismétlős iskolások száma 51 fő volt. A lelkész hetente foglalkozott a két iskolában tanulókkal. A gyermekek a tanévben reggel hét órakor, télen fél nyolckor reggeli könyörgésen vettek részt a templomban. A presbitérium mint iskolaszék rendszeresen ellenőrizte az iskolai tanítást. 1941-től a hetedik, a következő évben a nyolcadik is elindult.

A gyülekezet tanítóinak nevét 1800-tól ismerjük. Ekkor hívta meg a gyülekezet Barcza Mihályt. Őt követte Seregély József, aki 1847-ben halt meg. Kiss Péter volt a következő tanító 1872-ig, majd Laucsek Gyula 1897-ig. 1900 és 1935 között Nagy Lajos volt a kántortanító, utána Tóth Gyula következett a szolgálatban egészen a második világháborúig (1936–1945). A keleti fronton hősi halált halt. A másik iskolában a osztálytanító 1929 óta Balogh Ferenc volt, akit ugyancsak behívtak, orosz hadifogságból 1948 nyarán tért vissza. Az államosított iskola első igazgatóhelyettese volt, 1969-ben vonult nyugdíjba. Az említett katonai szolgálatok alatt a helyettesek: Tóth Gyuláné, Gereben László, majd Guoth Ede voltak. 1945/46-ban őket követték: Szekeres Jolán, Balogh Ferencné, Egyed Albertné, Szabó Erzsébet, 1946−1948 között Pölöskei Lajosné. Szakács Ferenc 1946-tól szolgált tanítóként, kántortanítóként, 1948-tól az állami iskolában is tanított.

Szalay Mihály 1918-tól a gyülekezet lelkésze 1953-ig. Érdekes, hogy 1820-től 1979-ig három Szalay volt a gyülekezet lelkésze. 1936-ban a kántortanító választása megosztotta a gyülekezetet, s ez érezhető volt az istentisztelet látogatásában is. De az 1946/47-es lelkészi jelentésben ezt olvassuk: „vasárnaponként tele a templom, az úrvacsorázók száma meghaladja a gyülekezet lélekszámának 65-66 százalékát.” Az 1940-es évek elején intenzív hitéleti és nevelő munka folyt az ifjúsági egyesületben. A legényegyletnek 20, a leányegyletnek 30 fő feletti a létszáma. Októbertől márciusig hetente egy-egy alkalommal mindkét egyletben vallásos esteket, más összejöveteleket tartottak. Ezeken a lelkész bibliamagyarázatok mellett a nemzeti életről, honismeretről és a magyar irodalom területéről tartott előadásokat. Az egyletek által vásárol harmónium vezetése mellett új templomi énekeket tanultak. Évente két-három műkedvelő előadást is tartottak.

1945-ben sok kár érte a gyülekezetet. Orosz repülőtámadás miatt március végén leégett a paplak istállója és a mellette lévő, még Bognár Endre lelkész által alapított gyülekezeti takarékmagtár. A bevonuló orosz csapatok elpusztították az iskola és ifjúsági otthon berendezését, a paplak ingóságainak jó részét, megrongálták a templomot is, és elégett a gyülekezeti irattár nagy része. A nagydémi gyülekezetet hasonló károk érték.

A „száraz adatok” nemcsak a támogatók segítségéről, hanem a gyülekezet áldozatkész buzgóságáról is beszélnek. Szolgáljon ez tanításul a jövőre nézve is.

Tanulságos ugyanakkor a gyülekezet lélekszámát áttekinteni kezdettől máig. Payr Sándor szerint az 1620-as években alakult gyülekezet a megye legkorábbi evangélikus közösségei közé tartozott környezetében: 1886-ban is ezer lélek feletti volt még. 1920-ra lélekszámuk már alig haladta meg a 900-at, 1941-ben 812-en, 1949-ben 785-en voltak. Az 1950-es évektől a világégés embervesztesége, a beszolgáltatás, az egyházellenes politika, a téeszszervezés és iparosítás hatása látványos mértékben apasztotta a gyülekezetet. A házasságkötések alacsony száma, a gyermekáldás csökkenése ugyancsak a gyülekezet ritkulásához, annak elöregedéséhez vezetett. Ehhez hozzájárult, amit az itt szolgáló lelkészek névsora mutat. Az 1900-as évek végén, egy 15 éves periódusban, megoldatlan volt a gyülekezet tartós lelkipásztori szolgálata helyben, ez még inkább felgyorsította a patonai és démi nyáj szétzilálódását. Innen az „eredmény”: az egyházközség lélekszáma ma 360, az egyházfenntartási járulékfizetők száma pedig