Súr község Komárom-Esztergom megye déli csücskében, Mór és Zirc között, a Bakony erdeitől övezett vidéken fekszik. Mórtól 16, Kisbértől 18, Zirctől 21 km-re található.

A település első okleveles említése 1436-ból származik, de a határában talált ókori pénzmaradványok arról tanúskodnak, hogy már korábban is kedvelt volt ez a vidék. Neve valószínűleg személynévből keletkezett (SWR). 1256-ból Svvr, 1276-ból Suur névvel említik okmányok. A név vitatott személynév, lehet török, szláv eredetű, de lehet, hogy a honfoglalókkal érkezett törzsneve. Már a 955-ös augsburgi csatából is ismerünk egy Súr vezért. 1441-től a falu a pálos rendi szerzeteseké volt, katolikus egyházáról 1491-től vannak adatok. A török pusztítás következtében – a 16. században – elnéptelenedett a helység, amelyet 1650-től már a Zichyek birtokoltak összes pusztáival.

A Zichyek 1715-től kezdődően felvidéki szlovák evangélikus1 telepesekkel „szállatták” meg üresen maradt pusztáikat. A Zichy grófok által betelepített lakosság az 1724-ben keletkezett, szomszédos pusztákra vonatkozó telepítési szerződés tanulsága szerint, az erdő irtása után hat, a szőlőtelepítés után kilenc évig adómentességet élvezett. Az említett telepítési szerződés nem tér ki a hit gyakorlásának módjára, mégis fontos megjegyezni, hogy az 1681-es soproni országgyűlés 25. törvénycikke a kiharcolt vallásszabadságot a nemesekre korlátozta, és a jobbágyok vallásgyakorlását a földesuraik hatáskörébe utalta. Ennek megfelelően valószínű, hogy a szlovák ajkú evangélikus telepesek szabad vallásgyakorlásra, templom és iskola építésére kaptak ígéretet új uraiktól.

A jobbágytelkeken a gabonafélék mellett zöldség-, gyümölcs- és kendertermesztés folyt. Az erdőben fakitermelést, szénégetést végeztek, az elégetett anyagok hamujából szappant főztek. A 19. században főként rozsot termesztettek, az erdőkben tovább folyt a szénégetés. A település és lakóinak száma a második világháborúig nem sokat változott. A 20. század társadalmi viszonyai átformálták Súrnak és népének arculatát is. Jelenleg az aktív keresők az iparban dolgoznak, és naponta ingáznak lakó- és munkahelyük között.

Az 1800-as évek második felében a község katolikus egyháza az Ágoston-rendi szerzetesek kezébe került, ők szerezték meg a környező birtokok egy részét is.

A súri evangélikusok elei Nyitra, Turóc és Zólyom megyékből elüldözött jobbágyként érkeztek a Zichy grófok birtokára. Itt szívesen fogadták a famunkában nagyon jártas felvidékieket a hatalmas erdőségek fáinak kitermeléséhez. Megbecsülték szorgalmasan végzett munkájukat, és – a vallási különbség ellenére – mindenben támogatták őket. A régi falu a maitól kissé nyugatra feküdt. Ezt jelzi a „Faluhely” dűlőnév. Első templomuk (imaházuk) is itt állt. A település mai helye ingoványos, erdős terület volt. „Aztán a község mostani helyén kiszárították a mocsarakat, és a falu egy nagyon kedves helyzetű völgykatlanba épült, majdnem költözött át” – írja a gyülekezet későbbi lelkésze, Jakab Miklós.
A súri evangélikusok első szerveződéséről nincsenek adataink, de 1740-ben – legkésőbb az 1740-es évek végén – már „szervezett” gyülekezetként, sőt anyaegyházként élhettek. Ezt támasztja alá, a gyülekezet irattárában ma is féltve őrzött viaszpecséten olvasható 1740-es évszám. (A körpecsét szövegének közepén trombitás angyal látható, körülötte a hold és csillagok.) Az anyakönyvezés is ebben az időszakban kezdődött. A házasságkötési és születési anyakönyv első kötete 1747-ből származik, a halotti anyakönyv 1748-ból való. Vezetésüket latin nyelven kezdték. Nem sokkal később már iskolájuk is volt. Imaházuk (templomuk) új helyen történő felépítéséig (1785) abban tartották az istentiszteleteket. A gyülekezet első lelkésze Busztor György volt, de szolgálatának idejét nem ismerjük. Az őt követő Batsúr György (1747–1748) és Neogradi Mihály (1748–1751) csak rövid ideig pásztorolták a gyülekezet népét. Liszy István (1751–1759) és Perlitzy János (1759–1766) működése már hosszabb ideig tartott. A békésen folyó gyülekezeti élet azonban 1767-ben – Pokorny Lukács (1766–1767) szolgálatával – egy időre megszakadt. A súri evangélikusokat megfosztották a szabad vallásgyakorlattól. A szomszédos Bakonycsernye lelkészének szolgálatát sem vehették mindig igénybe. Három évig (1767–1770) lelkész nélkül éltek. Később (1770 és 1783 között) Payr Sándor említ 1772-ből egy Súri Lőrincné papözvegyet, akit kegyetlenül kivégeztek Révkomáromban, de hogy ő súri volt-e, kérdéses.

Horváth Sámuel bakonycsernyei lelkész gondozta a súri híveket is. A türelmi rendelet kiadása után változott helyzetük. Az önállósult gyülekezet 18. századi lélekszámáról nincsenek adataink, de az anyakönyvi bejegyzésekből követhető növekedése, nagysága, vitalitása. Az első évtizedben 20-23 gyermek született évenként, a második évtizedben már közel félszáz (47). Az esküvők száma hűen tükrözi a leírtakat. Kezdetben (1748 és 1757 között) 3-4 házasságot kötöttek, a következő 10 évben már átlagosan 5 pár kérte Isten áldását közös életére. A halottak száma – a járványos évek kiugró halálozási számát leszámítva – a gyülekezethez mérten természetes, lassú, fokozatos emelkedést mutat, de a születési számok alatt marad. Lélekszámra vonatkozó adat a későbbi időből, a 19. század közepéről áll rendelkezésünkre. Fényes Elek 1851-ben kiadott geográfiai szótárában Súr Veszprém megyei magyar-tót faluként szerepel 696 katolikus, 720 evangélikus és 32 zsidó lakossal.

Ezt a lélekszámot már békésebb viszonyok között érte el a gyülekezet, mert 1783-tól ismét volt saját lelkésze. Ettől az időtől kezdve állandó a tanító (ludi magister) szolgálata is. Az 1749-ben Nyitra-Szombathelyen született Malatidesz Pál iskoláinak elvégzése után „…Pusztafedémesre hivatott Oskola Mesternek. Itt hét, utóbb Gergelyiben is hasonló hivatalban hét esztendőt töltvén 1783.3. Dec. Súrra szenteltetett első Prédikátornak a nem régi szabadsággal megajándékozott Gyülekezetbe Fő T. Perlaki G. Superint. Úr által…”, s 1805-ig működött a faluban. Az őt követő Faragó Sámuel (1805–1806) utóda még nála is hosszabb időt töltött Súron. Halkó Sámuel 1806 és 1840 között szolgált, majd az új lelkész megválasztásáig Sztanó János bakonycsernyei lelkész (1840–1841) pásztorolta Súr evangélikusait is.
Ezideig Turcsányi Gyula György (1841–1881) lelkészi szolgálata tartott leghosszabb ideig. Négy évtizedet is meghaladta súri munkálkodása. Lelkészi szolgálatát azonban 1848 nyarán megszakította, táborba vonult. Nemzetőr főhadnagyként harcolt, s később gerillacsapatok élén többször kitüntette magát. A szabadságharc után gyülekezete örömmel visszafogadta. Működésének idejéből (1871) egy Néptanítói Hívány áll rendelkezésünkre, amely Sztik Gyula lajoskomáromi segédtanító súri rendes néptanítónak és karmesternek történt megválasztásakor készült. A több oldalas irat minden sora tanulságos: a szolgálatba állításának intelmeit tartalmazó bibliai idézetek s a részletezett tanítói és gyülekezeti jogosítványok és kötelezettségek egyaránt.

Szolgálatának utolsó időszakában (1875. évi névtár adata) 607 tagja volt a gyülekezetnek. Szórványaiban – Akán, Csatkán, Csatáron – 23 evangélikus élt. Az egyházközséghez 630 lélek tartozott. Az iskolának 73 tanulója volt, de már nem az 1871-ben megválasztott Sztik Gyula oktatta őket, hanem a segédlelkészi szolgálatot is ellátó Turcsányi Gyula Dezső.

1880-tól felügyelője is van a gyülekezetnek. E tisztséget viselők főképp a gyülekezet volt lelkészeinek fiai közül kerültek ki.

A faluban többször pusztított nagyobb tűzvész, amelynek következtében a lakosok nagy része hajléktalanná vált. 1882 októberében a templom, a harangok és a lelkészlak is tűzkárt szenvedett. Nem sokkal később a vidéken szokatlan árvíz vitte el a termést, majd jégeső pusztított. De hamarosan újjáépült a templom, a paplak és a szalmafedeles házikók is „kinőttek a földből”. Az egyházi épületek felépítését és a harangok beszerzését a község lakói – felekezeti különbség nélkül – önzetlenül támogatták. A kanonokrend téglát és pénzt, a falu néhány izrealita lakója tekintélyes összeget adott a csapás okozta kár enyhítéséhez. Ekkor már Zatkalik Lajos (1882–1909) volt a lelkész, akinek emléke „jó szónok”-ként maradt fenn, akár magyar, akár tót (szlovák) nyelven hirdette az igét.

Ebben az időben gyorsult fel a gyülekezet – régóta tartó, de addig csak egész kismértékben folyó – elmagyarosodása. Az úrvacsoraosztás szlovák nyelvű liturgiája azonban még évtizedekig fennmaradt.
A gyülekezet már az 1890-es évek elején elhatározta, hogy felújított iskolája mellé még egyet épít, mert a tanulók létszáma megnőtt. Az új iskola és tanítólakás felépítéséig bérelt helyiségben folyt az oktatás, és a tanító számára is bérelték a lakást. Az új iskolát 1908 szeptemberében adta át rendeltetésére Hofbauer Pál esperes. Közben (1906-ban) a templom tornyára villámhárítót szereltek, a templomba üvegcsillár került Szabados Pál és neje, Bécsi Julianna adományaként.

1895-ben takarékmagtárt létesítettek. Alapját a jobbmódú gazdák által beadott gabona képezte. Ezzel s ennek kamatra történt kiadásával gazdálkodtak. Gabonaínség esetén sok szegényebb embernek volt segítségére évtizedeken keresztül.

1909 májusában elhunyt Zatkalik Lajos lelkész. Az év tavaszán és nyarán a szomszédos Bakonycsernye lelkésze helyettesített. Október 31-én Jakab Iván büki lelkészt választották pásztoruknak a súri hívek. Ő már nem tudott szlovákul, de hívei kedvéért megtanulta az úrvacsora liturgiáját szlovák nyelven is. Munkálkodásának kezdetére esett az új iskola belső felszerelésének pótlása, mert a második tanítói álláshoz szükséges államsegély folyósítását megfelelő eszközök beszerzéséhez kötötte a kormány.
Az 1910. évi névtárból nagy gyülekezet tárul elénk: az anyaegyházban 780, az akai szórványban 30, Csatkán 2 evangélikus élt. Az egyházközséghez 812 lélek tartozott. A rendelkezésünkre álló adatok szerint ebben az időben volt legnagyobb lélekszámú mind az anyaegyház, mind az egyházközség. A két tanító – Huszágh Lajos és Marosi Mihály – 38 leányt és 60 fiút tanított. A gyülekezet felügyelője a kisbéri dr. Turcsányi József – a hajdani lelkész ügyvéd fia – volt.

Közvetlenül az első világháború előtt nyílt lehetősége a gyülekezetnek arra, hogy régi orgonáját egy kis orgonával cserélje ki. Vásárlásához mindenki adakozott, aki tehette. Kedves ünnep volt első megszólaltatása. Sajnos ennek a jó minőségű orgonának a súri időjárási viszonyok nem feleltek meg.
A gyülekezeti életet a nőegylet tevékenysége színesítette és gazdagította, anyagi és lelki tekintetben egyaránt.

Az első világháború szakította meg a békés fejlődését. Súlyos lelki törést okoztak a katonai behívók, majd a harctereken maradt hősi halottak. A gyülekezet két harangját is a háborúba vitték. Közel 10 évig csak egy (a középső) harang hívogatott. Mindkét tanítót hadba szólították. Az oktatást egy nyugalmazott tanító és a lelkész végezte.

A világháború negyedik évében súlyos járvány – a spanyolnátha – tizedelte meg a falu és a gyülekezet népét. Különösen 1918 ködös, hideg, korán téliesre fordult októbere követelt sok áldozatot. Gyakran naponta ketten-hárman haltak meg. Volt – nem egy – olyan népes család, akikből alig maradt meg valaki. A szörnyű járványban meghalt a gyülekezet lelkésze is, nem volt még 36 éves.

Kéri János (1918–1925) volt a következő lelkész. Nyers magatartása meleg szívet takart. Katonás rendszeretet és pontosság jellemezte, s ezt követelte meg környezetétől is. Kezdetben rajongással szerették, de lassanként a gyülekezet egy része ellene fordult, sőt dacból sokan lettek akkor reformátussá. Erre az időre esett a szekták megjelenése is – más gyülekezetek „amerikásainak” közvetítésével –, de ez a lelkész személyével nem hozható összefüggésbe.

1926 elején lett a gyülekezet pásztora Boczkó Gyula Felvidékről menekült lelkész. A sok csapással sújtott embert a mindenki iránti szeretet jellemezte. Rövid szolgálata idején az első számú iskolát teljesen átépítették nagy államsegéllyel és a hívek áldozatvállalásával. Az élete teljében lévő lelkész 1928 augusztusában – 45 éves korában – hirtelen meghalt.

Egyévi helyettes lelkészi szolgálat után Bödecs Károlyt választotta lelki vezetőjének a gyülekezet. A rendkívüli szervezőkészséggel rendelkező lelkésznek az ifjúság körében végzett munka volt a legkedvesebb szolgálati területe. Több konferenciát rendezett. Áldozatot vállaló és áldozatkészségre nevelő lelkész volt: Krisztusban hívő, az átlagon felülemelkedő műveltségű parasztságot kívánt nevelni. Fiatalon halt meg 1945 márciusában. Ő is 45 éves volt. Barnabás fia ma nyugalmazott lelkész.
Szolgálati idejének legfontosabb gyülekezeti adatai az 1933. és az 1940. évi névtárból tárulnak elénk. A gazdasági világválság végén 679 lélek alkotta az anyaegyházat. Az akai szórványban 27, Ácsteszéren 4, Bakonyoszlopon 1, Csatkán 4 evangélikust tartottak nyilván. Az egyházközséghez összesen 715 személy tartozott. Súron 131, a felsorolt szórványhelyeken 25 gyermeket jegyeztek tanulóként. A tanító Marosi Mihály és özv. Bockó Gyuláné szül. Nagy Erzsébet volt. Hét évvel később – a második világháború kezdetének időszakában – az anyaegyházban 642, szórványban 56 evangélikus élt. Az egyházközségnek összesen 698 tagja volt. A lélekszámapadás (37) az anyaegyházban szembetűnő. Tanulóinak száma: 123. Tanítók: Marosi Mihály igazgató tanító, Németh Katalin segédtanító.

1945 decemberében Jakab Miklós (1945-1980) − egyik korábbi lelkész fia, Súr szülöttje – lett a gyülekezet lelkésze. Szolgálatának kezdetén a háborús károk kijavítása, az elpusztult értékek pótlása volt a feladat. Az egyházi épületek csak kisebb javításra szorultak, de a templombelsőben nagy kár keletkezett: az orgona használhatatlanná vált, a csillárok eltörtek, az oltárterítők eltűntek. Az iskola padjai és tanfelszerelései megsemmisültek. A helyreállításban különösen az ifjúság és a nőegylet jeleskedett. A lelki építkezés sem maradt el. 1945 és 1950 között négyszer volt ifjúsági nap és kisebb evangelizáció. Egy alkalommal (1949 őszén) körzeti leányevangelzációnak adott otthont a gyülekezet. A fiúifjúság a felekezeti iskola államosítása után megfogyatkozott. Később – a társadalmi változások hatására – a gyülekezeti élet a templomfalak közé szorult: nehéz évtizedekben volt része pásztornak és a lassan fogyó nyájnak. Jakab Miklós 1980-ban Lajoskomáromba távozott, de a súri temetőben – apja sírjában – várja a feltámadás Urát. 1986-ban hunyt el.

1980-ban a Bakonycsernye és Súr közötti lelkészkapcsolat újraéledt. Zászkaliczky Péter (1980–1989) bakonycsernyei lelkész közel egy évtizeden keresztül gondozta a súri gyülekezetet helyettes lelkészként. Szolgálata idején − a templomépítés bicentenáriumára, szinte emberfeletti munka és szervezés árán − elvégeztette a templom teljes külső vakolatcseréjét, belső festését, a padok cseréjét és a vizesedő falak vegyszerrel történő szigetelő kezelését. A hálaadó ünnepség 1985. október 20-án volt. Az ünnepi istentiszteletet dr. Nagy Gyula püspök tartotta Labossa Lajos esperes és Zászkaliczky Péter lelkész segédletével. A külső vakolat azóta is kitűnő állapotban van, de a templombelső felújításra szorul. A falak repedezettek, a belső festés erősen elhasználódott, padlózata tégla.
Zászkaliczky Péternek Budapestre a Deák téri gyülekezetbe történt távozása után Bencéné Szabó Márta (1989–1998) volt Súr lelkésze, amíg férje Bakonycsernye papjaként szolgált. Személyében ismét parókus lelkész pásztorolta a gyülekezetet. Szolgálatának idején indult el az egyházi épületek kárpótlási ügye, s énekkar alakult Molnárné Sógorka Veronika tanárnő vezetésével. 1998-ban a lelkészcsalád új szolgálati helyre – a budavári egyházközségbe – távozott. Azóta ismét a szomszéd falu lelkésze gondozza a gyülekezetet helyettes lelkészi minőségben. Az esperesi tisztséget is betöltő Szarka István bakonycsernyei lelkészt Szarka Éva másodlelkész – a felesége – valamint Nagy Gábor beosztott lelkész segíti.

A gyülekezet 2000 nyarán nagy munkába kezdett a kárpótlásul kapott pénz, egyéb források és jelentős önerő segítségével. Példás összefogással lebontotta régi parókiáját, majd annak helyén – 2001. augusztus 11-én – lerakta egy több funkcióra tervezett, 10 éves futamidővel készítendő épületkomplexum alapját. A presbitérium a munkálatok ellenőrzésére építési bizottságot rendelt, amelynek vezetésével Kéri Gerzson számvevőszéki elnököt bízta meg. A kivitelezésére a móri székhelyű FOCUS Kft – Szatzker Antal vállalkozása – nyert bizalmat.

2003-ban az épület szerkezetkész állapotba került. A földszinten lévő dísztermében már decemberben énekkari, valamint egyházi előadásokat tartottak. Felszentelt gyülekezeti teremként használatba vételére azonban csak a következő évben került sor. A felszentelési és hálaadó ünnepély 2004. október 10-én volt, mintegy 400 érdeklődő jelenlétében. Az ünnepi eseményen Ittzés János püspök hirdette az igét. Az oltár előtti szolgálatban Bencze András esperes és Szarka István helyettes lelkész vett részt.
Az emeleti rész – 16 férőhelyes igényes szálláshely – kialakítására csak két évvel később (2006-ban) került sor a Leader pályázat és önerő igénybevételével. Elkészült az udvar parkosítása is. A parókiai rész elkészítésére 2008 végén került sor.

Az építkezés alatt (2005-ben) a gyülekezetet közel egy évszázada szolgáló Angster orgona legszükségesebb javítását – a faszerkezet konzerválását és a sípok intonálását – is elvégeztették.