A gyülekezet története

A település a jégkorszak utáni időtől létezhet, őskori leleteket találtak a régészek. A rómaiak is megjelentek a tájon, egy történész szerint a település neve Crispiana volt. Eredetileg ez a név Bakonyszentkirályt jelölte. A további időre nézve az avarok által készített földvárak maradványai is jelzik a település folyamatos életét. A földvárak maradványai a Bakony több pontján is mind a mai napig megtekinthetők, a Bakonyszentlászlóhoz legközelebb eső földvársánc maradványa a fenyőfői országútról a Hódosér völgyébe kanyarodva található. Feltételezhető a szláv eredetű népcsoportok jelenléte is, hiszen Zirc település nevében a szláv „cirk” – templom – szó lelhető fel. A Bakonyszentlászlóhoz közeli Cuha patak neve is szláv eredetű. Jelentése olyan patakmedret takar, amely nyári, csapadékszegény időszakban képes teljesen kiszáradni. Ez a természeti jelenség mind a mai napig megfigyelhető. A magyarok letelepedése 900 körüli időre tehető. Fenyőfő bizonyítottan Árpád-kori település. Bakonyszentlászló elnevezése nyilván László királyra utal. Későbbi iratok a települést „disznópásztorok tanyájának” említik (bár lehet, hogy ez a közigazgatásilag ma is a településhez tartozó Vinye majorra utal), amelyből teljes biztonsággal következtethetünk arra, hogy a hatalmas kiterjedésű bakonyi erdők szélén makkoltatással folyt az állattenyésztés.

Az első (a mai evangélikus) templomot a 13. században építették, a tatárjárás után. A templom a későromán-koragót építészeti korszakból hazai viszonylatban jelentős méretű falusi templomnak számít. A felújításhoz kapcsolódó régészeti feltárásokból kiderült, hogy a templom környezete a kor szokásának megfelelően temetkezési helyül szolgált. A 14. századból tűzvész pusztításának nyomai kerültek elő, feltételezhető, hogy ekkor omlott össze a torony, amely jelentős károkat okozott. Ekkor építhettek egy ideiglenes istentiszteleti helyet, mert a templom déli oldalához egy kisméretű kápolna alapjainak maradványai csatlakoznak. Ezt a feltételezést igazolja a romokon jól látható nyugati bejárat és az oltáralapnak látszó maradványok megléte. Zsigmond király idejében maga a templom szolgált temetkezési helyül. Ezt igazolja az ásatások során feltárt sír is, amely egy fiatal leány jól felismerhető maradványait tartalmazta, az akkori korban vert ezüstpénzzel együtt.

A falut a törökök 1531-ben feldúlták, ezután épült a templom körül egy pálos kolostor, amelynek nyomai azonban mára már nem találhatóak. A templom a későbbiek során több jelentős átalakításon ment keresztül, 1753-ban erőteljesen barokkosították. Ekkor alakították ki a Dunántúl más templomairól is jól ismert, karzatot és hajót megvilágító szegmensíves négyszögletű ablakokat, a középkori déli kaput befalazták, és a nyugati oldalon nyitottak ajtót. Mivel a templomnak tornya nem volt, ezért a templomdombon, a déli oldalon egy harangláb állt, amelynek alapjai ma is jól láthatók. A feljegyzések szerint 1744-ben, egy tűzvészt követően új harangot helyeztek el a haranglábon. 1816-ban épült fel a nyugati homlokzathoz épített torony provinciális barokk stílusban. A templom a teljes műemléki rekonstrukció (2002) előtti tömegarányát, tetőszerkezetét és nyílászáróit egy újabb tűzvész utáni helyreállításkor, 1876-ban nyerte el. A templom jelenlegi állapota hosszas kutató és tervező munkát követően a lehető leghűségesebben tükrözi az eredeti, középkori állapotot. A megelőző képéhez képest 1,7 méterrel magasabb a hajó és a szentély, ismét kialakításra került a keleti oromfal a hozzá tartozó külön szentélytető-szerkezettel, a déli oldalon a teljes nyílásrendszer a középkori állapotot mutatja, és elkészült a rekonstruált déli kapu (porta speciosa) is. Az új tetőszerkezet a középkori építési elveknek megfelelően sokkal meredekebb, mint a megelőző, dőlésszöge 56 fokos.

A templom építésének korából származhat a falu mai neve is, ekkor volt szokás a szent kezdetű helységnévadás. A területhez tartozik a cseszneki vár, amely a Csákok, Garayak, Törökök, Szapolyai István és a Babics család birtoka volt. A török dúlása után, 1544-ben a területet még pusztaként említik. A 15 éves háború (1591–1606) után az Esterházy család kapta birtokul a várat és területét is. A Rákóczi-szabadságharc eseményei elkerülték a területet, bár a harcok idején a hagyomány szerint Bottyán János (Vak Bottyán) generális megfordult a településen, és az akkor már ismert gyógyhatású forrásnál pihent meg. A kutat ezért később róla nevezték el, a faluban a főutca Fenyőfő felé vezető szakasza ma is őrzi a nevét. 1735-ben Bél Mátyás azt írta, hogy a falu színtiszta magyar, és a salétromos forráshoz fürdő épült. A teljes etnikai egység katolikus vallású németek betelepítésével szűnt meg, akik a Bakony lejtői felé eső falurészen telepedtek meg. Ma is használatos a „Németfalu” elnevezés, amely ezt a területet, az ahhoz tartozó utcákat jelenti. A katolikus templom 1777-ben épült. A gyülekezet irattárában fellelhető feljegyzések szerint az építkezésben az evangélikus családok is segítettek fogatos szállítással és kétkezi munkával. A település ettől kezdve mind a mai napig hordozza a katolikus−evangélikus felekezeti kettősséget.
Az evangélikus gyülekezet története a feltételezések szerint a hazai reformáció korai elterjedésének idejére nyúlik vissza, bár erről pontos adatok nincsenek. A kezdetek az 1540-es évekre tehetők. A szentlászlói evangélikusok a középkori eredetű, de elhagyott templomot vették használatba, amely megszakítás nélkül az evangélikusok temploma.

„Az 1903. évi egyházi névtár 1666 elé teszi a gyülekezet keletkezésének idejét, de forrásaink erről nem szólnak” – írja Payr Sándor egyháztörténetében. Az első, meglévő anyakönyvet 1720-ban nyitották, az anyakönyv vegyes, keresztelési, esketési, temetési adatokat egyaránt tartalmaz. Az anyakönyv borítóján belül latin nyelven írt rövid „gyülekezettörténet” található, amelyből megtudjuk, hogy első ismert lelkészük ebből az időből Kovács György volt (Payr szerint 36 évig dolgozott itt, s Esterházy gróf megkímélte őt attól az üldözéstől, amely pedig országosnak mondható ebből az időből). Az egyik harang 1693-ban készült, és ugyanezen anyakönyvi bejegyzések szerint Lövey Balázs győri lelkész több társával Lipót császár üldözése idején itt talált menedéket, sőt az említett fürdőben meg is gyógyult. A gyülekezetnek van is egy kelyhe: „L.B. 1691.” felirattal.

Pilárik István püspök Selmecbányán 1706-ban Clement Jakabot avatta fel bakonyszentlászlói lelkésznek. Ez a lelkész 1735-ben távozott Bödögére. 1750-ben már Urszini Sámuel pásztorolta a gyülekezetet, aki Várpalotáról került ide.

A gyülekezet élete évszázadokon keresztül a dunántúli falusi gyülekezetek jól ismert képét mutatta mind a hitélet, mind a demográfiai változások terén. Az anyakönyvek tanúsága szerint kiegyensúlyozott létszámú, nem túl népes közösség volt Bakonyszentlászló evangélikussága. A 19. században és a 20. század elején is 400 körüli volt a lélekszám. Az adókivetési ívek, gondnoki naplók híven tükrözik a gyülekezet tagjainak anyagi erejét, áldozatvállalását, amely minden korban lehetővé tette az önálló lelkészi és tanítói állás fenntartását. Az adott kor társadalmi, gazdasági és vallási körülményeibe ágyazottan zajlottak a mindennapok, amelyhez szorosan hozzátartozott az, hogy a gyülekezet iskolát is tartott fenn. Az iskola működésének kezdetéről sajnos közelebbi adataink nincsenek, az 1800-as évek közepétől szórványosan, később rendezetten fellelhető iratok a működés rendjéről, alkalmanként felmerülő személyi problémákról tanúskodnak. Az iskola helyi szinten meglevő elismertségét mutatta, hogy a 20. század első felében azok a családok, akik a továbbtanulás lehetőségét meg kívánták adni gyermekeiknek, felekezeti hovatartozástól függetlenül az evangélikus iskolába járatták őket. Az iskola szünet nélkül egészen 1948-ig, az államosítás idejéig működött, utolsó kántortanítója, Frankó Ferenc később az állami iskola igazgatója lett. A mai lelkészlakást 1910-ben Magyar Géza lelkészsége alatt építették.

A középkori eredetű templom orgonája a Marburg am Drauban (Maribor) működő Alois Hallecker által 1876-ban épített hangszer, amely eredetileg nem Bakonyszentlászlóra készült, hanem az őrségi egyházmegyébe, a ma Szlovénia területén levő, magyar határhoz közel eső Péterhegyre. Miután ők 1914-ben nagyobb hangszert rendeltek a jó nevű pécsi Angster cégtől, régi hangszerüket elszállítás fejében felajánlották. A szükséget látva az akkori esperesi tanácskozás úgy döntött, hogy az ajándékhangszer Bakonyszentlászlóra kerüljön. Így érkezett 1914-ben a templomba a péterhegyi gyülekezet régi orgonája. Az első világháború orgonasíp- és harangrekvirálása nem kerülte el a gyülekezetet, a háború után az Angster cég pótolta az orgona homlokzati sípjait, a harangokat pedig az Amerikában élő, elszármazott gyülekezeti tagok adományait is felhasználva Seltenhoffer Frigyes soproni műhelyében öntették újra.