Iharosberény Somogy megye nyugati szélén, Zala megye tőszomszédságában, Nagykanizsától 15 kilométerre fekvő − a 61-es országút által átszelt − község.

Régi település. Keletkezése a tatárjárás utáni időre, IV. Béla uralkodásának éveire nyúlik vissza. Birtokosa az Árpád-házi királyok idején a mindenkori királyné. A reformáció korában Nádasdy Tamásnak a birtoka volt, ezért nem véletlen, hogy itt is korán alakult evangélikus gyülekezet. Az első írásos feljegyzés Telekesi Benedek lelkészsége idejéből, 1608-ból származik, aki 1601 és 1609 között volt berényi lelkész, és „szilárdan ragaszkodott az ágostai hitvalláshoz”.

Ismeretes az is, hogy 1649-ben a meszleni Gudor Pált, 1657-ben pedig Petánczi Jánost avatták fel ide lelkésznek. Musay püspök 1661-ben az anyagyülekezetek közé sorolta Berényt. 1677-ben a légrádiak innen „vittek” maguknak evangélikus lelkészt, feltehetően Karuffa személyében.

A 17. század utolsó évtizedeiről nincsenek adataink. A Mesterházy Sándortól átvett adalék szerint az újabb kezdet idején − amely közvetlenül 1681 után is lehetett − a hívek „néhai Nagy Ferenc uram házába jártak prédikációra és könyörgésekre”, de hamarosan templomot építettek fából, az akkori gondnoktól, Tóth Miklóstól kapott telken. Ez a gyorsan, szinte hevenyészve készült templom azonban hamarosan roskadozóvá vált, és le kellett bontani.

A 18. század első évtizedeiből a Nemespátróból érkező Filo Miklós, valamint Torkos János és a később Porrogszentkirályon is szolgáló Rossiár (Rozár) Dániel neve maradt fenn. A gyülekezet 1720-ban építette fel új templomát, de a hitélet nem folyhatott zavartalanul. A reformáció ellenségei ugyanis ezen a török uralom alól visszafoglalt területen sem akarták megengedni a szabad vallásgyakorlatot, és el akarták venni a templomot. A hívek azonban nem engedték, bátran kiálltak templomukért, és megmaradtak hitükben. Helytállásuknak köszönhető, hogy később sikerült a vármegyénél azt is elérni, hogy Iharosberény − Somogy vármegyében, Surd mellett − artikuláris helyet „megillető” státusú település lett. Ennek következtében lelkészei szabadon hirdethették az igét, szolgáltathatták ki a szentségeket és temethettek. Itt gyűlt össze a környék evangélikussága, de a lelkészek innen kijárva „vidéken” is végeztek egyházi szertartásokat.

A templom és a gyülekezet léte így sem volt biztonságban. Sommsich Antal alispán az evangélikusok korábbi vallásgyakorlata tárgyában nagy vizsgálatot tartatott 1746. január 27-én. A tanúk Berzencétől Miháldig, Liszótól Inkéig egybehangzóan vallották, hogy „az iharosberényi lutheránusoknak mindig volt ecclesiájuk és szabad exercitiumuk”, azaz szabad vallásgyakorlatuk. A tanúk vallomása azért volt figyelemre méltó, mert „mind idős emberek és római katolikusok voltak”. Eredménye kedvező volt a gyülekezet számára. Az 1750 és 1762 közötti időből − Tóth-Sipkovits István lelkészsége idejéből − már az anyakönyvek hézagosan rendelkezésre állnak, 1762-től hiánytalanul megvannak.

Már a türelmi rendelet után tovább gyarapodott a gyülekezet, és innen történt a sandi hívek gondozása is. 1807-ig az ő kedvükért a gyónás és az úrvacsora kiszolgáltatása vend nyelven folyt a nagyobb ünnepeken. Az 1819-ben alakult pati gyülekezet is Iharosberény filiája lett. Alig telt el félszáz év, és a hívek kinőtték fából épített templomukat. 1827-ben − Kovács Ferenc (1820−1834) lelkész szolgálata idején − felépítették a jelenlegi (negyedik) templomot.

Az 1838. évben − akkor már Takács Mihály (1834−1852) volt a gyülekezet prédikátora − egy 482 és egy 185 fontos harangot öntettek Pécsett. 1843-ban új iskolát építettek. A téglából épült, cseréppel fedett épület egy nagy szobából (iskolaterem), négy lakószobából, konyhából, kamrából, istállópajtából és egy föld alatti pincéből állt. Inkey uraság az építkezés nagy támogatója volt. A régebbi iskolá(k)ról azonban nem maradtak fenn adatok. Csupán annyit tudunk, hogy a templom melletti telken is állt iskola, amely több ízben tűzvész áldozata lett.

Haubner Máté püspök 1847-ben egyházlátogatást tartott Iharosberényben. A vizsgálat idején 379 családból 474 párt tartottak számon az egyházközségben, amelyhez 10 filia tartozott: Sand, Miháld, Szentjakab, Pat, Antalfa, Inke, Csicsó, Iharos, Szentpéter, Bagolya (Bagola). A galamboki filia nem sokkal azelőtt szűnt meg. Nemzetiségüket tekintve magyarok, horvátok és vendek alkották a gyülekezetet, de mindenki jól beszélt magyarul. A lelkész életének 55. évét töltötte, és lelkiismeretes prédikátor hírében állt. Prédikációit betanulva mondta. Nemcsak a szószéken, hanem a közéletben is törekedett lelkipásztor lenni. A mester 49 éves volt, és 102 gyermeket tanított, három osztályba soroltan. A gyülekezet a templomot kedvelte, de egyes időszakokban a filiabeliek gyérebben látogatták. Bibliával vagy Újtestamentummal még kevesen rendelkeztek.

Takács Mihály lelkészt Andorka János követte. Ő 42 évig (1852−1894) működött Iharosberény papjaként, és közben 26 éven keresztül (1863−1889) esperesi tisztséget is viselt. Szolgálata alatt − 1854-ben − a harmadik harangot is megvették, és orgonát építtettek. 1884-ben az orgonát nagyobbra, a jelenlegire cserélték. Az ő idejére esik a sandi filia önállósulása (1868).

Az 1875-ben kiadott névtárában az anyaegyház lélekszáma 756, és közöttük 107 a tanuló. A tanítót Nagy Jánosnak hívták. A pati filiában 220, Szentpéteren 271, Iharosban ugyancsak 271 evangélikus lakott. A fiókegyházak közül Inkén 100, Csicsóban 85, Antalfán 52, Bagolán 30, Miháldon 25, Szentjakabon 20 evangélikus élt. Az egyházközséghez 1830 lélek tartozott.

A gyülekezet 1894-ben Borbély Gyulát (1894−1915) választotta lelkészének. Nagy építkezésbe kezdtek, és 1895-ben már állt a korszerű, szép paplak.

A gyarapodás lélekszámban is megmutatkozott, bár 1895-ben a pati filia a közelebb fekvő Sandhoz csatlakozott. Az anyaegyház lélekszáma a századforduló utáni békés években elérte a 830-at, s népes gyermeksereg (120 tanuló) koptatta az iskolapadokat (1910-es adatok). A diákok oktatásáról 1908-tól Teke Lajos tanító − 1913-tól másodtanítók segítségével − gondoskodott. Az anyagyülekezethez 2 filia (Iharos 350 és Pogányszentpéter 330 lélekkel), valamint 4 fiókegyház (Csicsó 90, Inke 110, Antalfalu 60, Bagola 50 lélekkel), illetve több szórványtelepülés tartozott. Az egyházközségben 1850 lelket tartottak nyilván. Az anyaegyházban férfidalárda működött, amelyet a mindenkori kántortanító vezetett. Nőegylete 1899-ben alakult.

Az első világháború második évében került a gyülekezet élére Káldy József, a későbbi püspök − Káldy Zoltán − édesapja. Szolgálata változatos időszakot ölelt át. A gyülekezet férfi tagjainak nagy részét besorozták, közülük 14-en hősi halált haltak. A hazatérteket és az itthon maradtakat a vesztes háború, a proletárdiktatúra okozta zűrzavar, majd a gazdasági válság minden nehézsége sújtotta. A gyülekezet azonban élni akart. A húszas évek második felétől − áldásos ébredési folyamatot elindítva − a nőegylet tovább működött, majd fiúkör alakult, s élénk evangelizációs munka kezdődött. A lélekszám azonban megcsappant. Az 1933. évben az anyaegyházban 657 lelket − ebből 87 tanulót − tartottak nyilván. A filiák és a fiókegyházak lélekszáma is csökkent. Az egyházközséghez összesen 1395 egyháztag tartozott.
A gyülekezet 1934-ben felújította évszázados templomát, amelyet − augusztus 26-án − ünnepi istentisztelet keretében avatott fel D. Kapi Béla püspök.

Az 1935 novemberében elhunyt Káldy József helyére D. Kapi Béla püspök Szalay Kálmán segédlelkészt küldte, aki 1937 januárjáig (Dörgicsére helyezéséig) szolgált a gyülekezetben.

Fuchs (későbbi nevén Fónyad) Pál 1937 februárjában került Iharosberénybe helyettes lelkészi megbízással, akit a hívek 1937 júniusában lelkészükké választottak. Munkálkodása nyomán folytatódott a szép ifjúsági élet. A már működő, élénk fiúkör mellé megalakult a leánykör, és tovább folytatta áldásos tevékenységét a nőegylet is. A háború következtében a megszokott nőegyleti tevékenység újakkal bővült. A frontokon szolgáló katonák részére kötszereket, kapcákat készítettek, és Újtestamentumokat juttattak. Németh Béla igazgató-tanító vezetésével nőegyleti és ifjúsági énekkar működött. A lelkész évenként színdarabot tanított. 1942-ben téli leánytábor, 1946-ban téli fiútábor volt a környék fiataljainak részvételével. A fiúk Akaliban és Fonyódon nyári táborban, a lányok nyaranta a gyenesdiási leánykonferenciákon vettek részt. A fiatal lányok lelki életére sok áldást hozott Malaga Elza és Baloghy Magda diakonissza munkálkodása. Nem kevésbé volt jelentős Haniffel Emma diakonissza nővér szolgálata sem, akinek vezetésével napközis gyermekmunka folyt már 1942 és 1943 nyarán. Sokat segített Török Margit diakonissza nővér is 1949 és 1951 között.

Minden esztendőben egy alkalommal többnapos evangelizációt tartottak, s évente ősszel és tavasszal egy-egy napos gyülekezeti evangelizáció is volt a gyermekek, az ifjúság, a presbiterek, az asszonyok és este a templomban az egész gyülekezet részére.

De nemcsak áldásos tevékenységeket őriz az emlékezet. Jöttek a szomorú értesítések a hősi halottakról, s a háború itthon is szedte áldozatait. Az aknák, a bombák szilánkjai és a puskák golyói nem válogattak. A gyülekezetnek 9 polgári áldozata lett.

A középső harangot még 1944 májusában elvitte egy magyar−német katonai vegyes bizottság. 1945-ben a menekülő németek aláaknázták a templomot, előkészítették felrobbantását. A templom kulcsát azonban az akcióval megbízott német tiszt − egy lelkész fia − átadta a gyülekezet lelkészének, s elmagyarázta, hogy a hatástalanítást − rögtön távozásuk után − miként kell elvégeznie, majd így búcsúzott: „Gott ist treu!” („Isten hűséges!”).

1945 húsvétján az oroszok garázdálkodtak a templomban: szétszedték az orgonasípokat, és az utcán eldobálták, az oltárterítőkkel lovaikat cicomázták, a keresztelési ezüstedényeket elrabolták.
Ezt követően államosították az iskolákat és az egyházi ingatlanokat (1948), majd a legújabb kori társadalom talán legnagyobb politikai önkényének lett kitéve lelkész és gyülekezet egyaránt.
Fónyad Pál 1951 decemberében a nagykanizsai gyülekezetbe távozott. Utóda, Hegyháti János (1952−1978) felkészült, nyelveket beszélő, az ifjúságot szigorú, evangélikus szellemben nevelő lelkész volt. Nagy figyelmet fordított a lelki vezető nélkül maradt filiák gondozására. Az ő szolgálati ideje alatt (1967) építették templommá Iharos iskoláját. Világi tevékenységének megítélése miatt azonban meg kellett válnia egyházi hivatalától is. Az új lelkész megérkezéséig Fónyad Pál nagykanizsai lelkész pásztorolta a gyülekezetet.

Győri Gábor 1979-től 1987-ig volt Iharosberény és a szomszédos Vése egyházközségének lelkésze. Nagy lelkesedéssel és odaadással látta el feladatát mindkét helyen. Különösen az ifjúság körében végzett áldásos munkát. Kilencévi szolgálat után Orosházára távozott. Ma a Pesti Evangélikus Egyházmegye esperese.

Tamásy Tamás ugyancsak 9 évig (1987−1996) szolgált a gyülekezetben, míg felesége Vése lelkésze volt. Az Úr a lelkészházaspárt budapesti (zuglói) szolgálati helyre irányította.

A lelkészhiány, a gyülekezetek csökkenőt lélekszáma és az anyagi gondok arra késztették a már eddig is egymáshoz kötődő iharosberényi és vései híveket, hogy gyülekezeteiket társult egyházközséggé alakítsák. A társulásról 1997 júniusában határoztak.

Első lelkészük Horváth Ferenc − addigi szepetneki helyettes lelkész − lett, aki 1996-tól szolgált körükben, de hamarosan Dunaújvárosba távozott.

Halász Sándor 1997-től pásztora a gyülekezeteknek. Irányításával felújították templomukat és a kárpótlásul visszakapott iskolát 1999-ben. A hajdani iskola immár gyülekezeti házként szolgál.
2004-ben megújult a parókia és az orgona, s a 60 éve háborúba vitt középső harang helyére új harang került a német testvérgyülekezet ajándékaként.