A sárbogárdi leányegyház

Ma Sárbogárd a szomszédos Sárszentmiklóssal egy közigazgatási egységet alkot Sárbogárd néven. A népszámlálási adatok között nem szerepel elkülönítve ennek a két – egykor külön településként nyilvántartott – településrésznek az evangélikussága.

Az 1875. évi névtárban Sárbogárd 97 lélekkel szerepel, mint a 203 lelket számláló Sárszentmiklós fiókegyháza. Ezzel a lélekszámmal az 512 lelket számláló egyházközség második legnagyobb közössége volt.
Az 1910. évi névtárban Sárbogárdot és a hozzá tartozó pusztákat 151 evangélikussal jegyezték. A sárszentmiklósi anyaegyházban 303, az egyházközségben 716 evangélikus élt.

Az 1940. évi névtárban még fiókegyházként található Sárbogárd, de ekkor már folyt a missziói gyülekezet szervezése a Jakus Imre mellé rendelt Pálffy Mihály segédlelkész közreműködésével. A Sárbogárdtól északra lévő szórványhelyek evangélikussága a „misszió” területéhez tartozott.

1945-ben Pálffy Mihály az egyházközség egyedüli lelkésze, majd 1946-ban történt megválasztásával Sárszentmiklós parókus lelkésze lett.

1949-ben a sárbogárdiak régi vágya teljesült. Lakóházat vásároltak, és ennek udvarán egy kovácsműhelyből felépítették imaházukat, amelyet november 10-én avatott fel Túróczy Zoltán püspök. Prédikációjában a gyülekezetet Lukács evangéliumából biztatta: “Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot.” A telekvásárlás és a kis templom építése 25 000 Ft-jába került a kis gyülekezetnek, ám a rákövetkező évben teljesen megszabadult adósságának terhétől. Az egyházmegyei segítségen túl a sárszentmiklósi testvérek kölcsöne is segítette az építkezést.
1953 és 1958 között gyakran – majdnem évente – váltották egymást a Sárbogárdra helyezett segédlelkészek: Fehér Károly, Szentirmay Miklós, Ittzés Gábor és Völgyes Pál, akik sok terhet levettek Pálffy lelkész válláról.

Amíg az elkövetkező évtizedek társadalmi változásai – az iparosítás folytatása, a mezőgazdaság kollektivizálása – a falusi gyülekezetek lélekszámát és életét kedvezőtlenül befolyásolták, addig Sárbogárd lélekszáma nőtt, s vele nőtt az evangélikusok száma is.

Az 1970. évi lelkészi jelentés már mint leánygyülekezetről tesz említést. Az istentiszteletek látogatottabbak voltak az anyagyülekezeténél, lélekszáma is lassan utolérte, majd túlhaladta Sárszentmiklósét, 1978–79-ben a leromlott állagú sárbogárdi imaházat felújították: többször lefestették, mennyezetét fával burkolták, teljes tetőcserére került sor. A kis „templom” hangulatát a német evangélikus testvérek adományai: gyertyatartók, oltári feszület, Luther-rózsa és oldalcsillárok teszik még barátságosabbá.

A két gyülekezet – az anyaegyház és a leányegyház – mára teljesen összeforrt.