Az elnyomás ideje

A város török uralom alá kerülése (1543) után a már erőteljes protestáns jelenlét tovább erősödött. Meghatározó jelentőségű tény, hogy a török hódoltság – az 1601. szeptember 14. és 1602. augusztus 29. közötti rövid időszakot leszámítva – szakadatlan volt. E területre nézve a Habsburg-hatalom a visszafoglalás után tudta csak érvényesíteni vallási téren is megnyilvánuló törekvéseit. Székesfehérvárról 1688. május 19-én űzték ki a törököket. A város a bécsi kamarától függő budai kamarai adminisztráció felügyelete alá került, majd 1703-ban kapta vissza régi kiváltságait a Diploma Leopoldinumként ismert kiváltságlevélben,6 amely többek között a város felekezeti viszonyait is szabályozta: „kinyilváníttatik, hogy a városban senkit, aki nem az igazi római katolikus vallást követi, meg ne tűrjenek”.

A török kiűzése utáni Fehérvár evangélikussága – egy-két kivételtől eltekintve – a betelepülő németségből került ki, csakúgy, mint a város lakosságának nagy része e korban.

A 17. század közepére a lutheránus egyház már a Dunántúli, a Dunáninneni, a Bányai és a Tiszai Egyházkerület, s Erdélyben a különálló szász nemzeti egyház keretén belül működött. Székesfehérvár a Dunántúli Evangélikus Egyházkerülethez tartozott, amely 1576-ban jött létre Sárvár székhellyel. A protestáns vallásgyakorlást azonban ekkor is igyekeztek elnyomni, a következő évszázadban pedig az artikuláris helyek kivételével csupán magán-vallásgyakorlatként ismerték el. A háborús és zavaros időkben nem volt könnyű a lutheránusok sorsa Székesfehérváron sem, mégis voltak olyan személyek, akik gyakorolták az evangélikus vallást. Számuk nem volt nagy, s nem szerveződtek gyülekezetté, nem volt lelkészük, de a város iratai tanúskodnak létezésükről.

A 18. században foganatosított büntető-, illetve korlátozó intézkedések nem pusztán a szabad vallásgyakorlat akadályozását jelentették, hanem több más, a hétköznapi élet területére vonatkozó hátrányos körülményt teremtettek a nem katolikusok számára. Az 1700-as években nem csupán polgárjogot nem nyertek Székesfehérvárott, hanem be sem nagyon települhettek a városba. A városi élet fontos szervezőerőiként funkcionáló céhek is nehezítették, hogy soraikba a nem katolikus személyek bejuthassanak. Az első evangélikus vallású személyek 1802-ben kaptak polgárjogot Székesfehérváron (Gottlieb Libscher és Samuel Vollis).

A város minden eszközzel igyekezett ösztönözni a protestánsokat, hogy vissza- vagy áttérjenek a katolikus vallásra. Főként a nehéz anyagi helyzetben lévők voltak kiszolgáltatva e törekvésnek, még a 19. század elején is jellemző volt az egészen nyílt beavatkozás.