A megőrzés korszaka

Czipott Géza volt a gyülekezet harmadik parókus lelkésze. Szentgotthárdról érkezett, a Harangszó szerkesztője volt. Alkotó terveit megakadályozta betegsége, halála. 1929 júniusától 1930 szeptemberéig tartott a szolgálata Szombathelyen.
Kutas Kálmánt, a lírikus költőként is jól ismert lelkipásztort Zalaegerszegről hívta meg a gyülekezet. 1931. augusztus 16-tól 22 esztendőn át vezette az egyházközséget abban a történelmi korszakban, amelynek elején a gazdasági világválság, a végén a második világháború következett be. Szombathely fejlődése megtorpant, kulturális színvonalát meg tudta őrizni, a gazdaságit kevésbé.

Kutas Kálmán rendszeresen látogatta a családokat. Különösen fontos volt ez a szórvány gondozásában, 16-20 településen és az 1929-ben megnyílt közkórház vidéki betegeinek látogatásában. Sokasodtak a samaritánus feladatok, ezért 1934-től diakonissza nővérek érkeztek a győri anyaházból. Az ifjúság körében arra törekedett Kutas Kálmán, hogy egyensúlyban tartsa a hitéletet a társasági igényekkel. Súlyos gondot okozott a kiéleződő felekezeti harc, a reverzálisveszély. A teadélutánok, táncestek, színdarabok elősegítették a fiatalok egymásra találását. 1930-ban az iparos- és kereskedősegédek összefogásával megalakult az ifjúsági egyesület, zászlóját a templomban őrizzük. Régi tagok újították fel nemrégen. Az énekkar mellett zenekar is alakult. Gyönyörű népi motívumokkal oltárterítők és asztalterítők készültek. Az ifjúsági munkát 2 hitoktató segítette a 30-as években: Sokoray Miklós és Bojsza János. A segédlelkészek gyakran változtak.

1932-ben felújították a templombelsőt, 1937-ben a külső vakolatot. A Körmendi utcai fronton kialakítottak egy kétszobás diakonisszalakást. 1939/40-ben a Nárai utca felől felépült a kultúrterem színpaddal.

A háborús években 22 katonát gyászolt a gyülekezet, és azt az izraelita családot, akik hiába remélték, hogy áttérésükkel megmenekülnek az elhurcolástól. 1944 őszétől elözönlötték a várost a menekültek. A paplak menedékhellyé változott. 1944 októberétől romhalmazzá bombázták a várost a szövetséges repülők. 1945. március 27-én este akna csapódott be a paplak mellett, de az ott tartózkodóknak nem esett baja. Két másik akna tetézte a pusztítást. Ekkor szenvedett pótolhatatlan kárt az egyházközségi levéltár is.

A romok eltakarítása után a lelkészlak, a kultúrterem és a templom halaszthatatlan javításait 1946 őszére sikerült elvégezni. November 17-én Kapi Béla püspök tartotta a hálaadó istentiszteletet és a megemlékezést a templom építésének 50. évfordulóján. 1948-ban került sor a templombelső renoválására saját erőből (díjtalanul végzett szakmunkák járultak ehhez), állami és külföldi segélyből. A helyreállítás sajnos enyves festékkel történt, egyszerűsített formában, sötétebb tónusban. A színes ablakokat azóta sem tudták pótolni, a másodszor is elrekvirált kisharangot sem. Az újjászerveződés olyan politikai folyamattal haladt párhuzamosan, amelynek célja és eredménye az egyházak kiszorítása volt a társadalmi szerepből és a kultúrából. 1950-től a német származásúak kitelepítése zajlott. Menekülő családok értékes tárgyakat ajándékoztak a gyülekezetnek. 1950-ben özvegy Czipott Gézáné segélykérő levelében elmondta, hogy leányát letartóztatták, négy kis unokájának a kenyeret sem tudja biztosítani. Az államosítás után csak a paplak és az egyházfi lakása maradt a gyülekezet tulajdonában, a kultúrtermet is el akarták venni. Úgy sikerült megmenteni, hogy a fűtetlen templomból oda kerültek át a téli istentiszteletek, azóta kápolna ez a helyiség. 1949-ben megszűnt a segédlelkészi, majd a hitoktatói állás is. Betiltották az egyesületeket. Rendőrségi zaklatások következtek a lelkészi hivatalban. Az egyházközségi tagok száma egyre csökkent. 1953-ban elkeseredett hangulatú gyülekezetből vonult nyugdíjba Kutas Kálmán.