A régi Komárom

„A reformációnak első terjesztő csoportja Komáromban is, mint egyéb végvárakban, a német őrség volt.” Ursinus Velius (1493–1539) humanista író a „De bello Pannonico” című írásában azt írta, hogy 1527-től már német protestáns várparancsnokok voltak, többek között az evangélikus Ungnad János is táborozott itt. A későbbi várparancsnokok 1550-ben Plockner (Plattner, Plechner?) Mártont hívták meg, akit Wittenbergben avattak lelkésszé ebben az évben. Utódaik Schrott István (Albert?) és Plieninger János voltak egy másik történész szerint.

„De mint Győrött, Érsekújvárott és más végvárakban, úgy Komáromban is voltak a magyar őrségnek is lelkészei. ...Ezeknek kitűnő lelkésze akadt 1562-ben Huszár Gálban (1512?–1575), a kiváló reformátorban, aki itt feltűnő eredménnyel végezte az igehirdetés és egyházszervezés munkáját.” Oláh Miklós érsek fel is szólította a város bíráját, hogy ne tűrjék meg maguk között, de levelének nem volt eredménye. Ekkor Oláh magához Ferdinándhoz fordult, aki Károly főhercegen keresztül Nagy István kapitánynak adta ki a parancsot Huszár elfogatására, ő azonban alkalmat adott annak menekülésére.
1573-tól ismét egy német lelkész nevét ismerjük, Hosius Jánosét, akit szintén egy német ezredes hívott ide. Ekkor már iskolájuk is volt, Márkus Boldizsár tanítóval, aki 1594-ben volt kénytelen innen elmenekülni. Vannak adatok, melyek szerint a katolikusok ekkor egy polgári házban miséztek, mert a Szent András-templom protestáns kézben volt. 1594-ben a törökök földig rombolták a várost, mindenki kénytelen volt elmenekülni, a lakossággal menekültek a prédikátorok is.

A 16. század végéről más adataink is vannak protestáns lelkészekről: Novai Síró Ferenc és Keresztes Dániel nevét ismerjük egy írásból. Utóbbit Szuhay egri püspök űzte el. Mátyás főherceg ekkor írja a komáromi kapitánynak, hogy csak római katolikus papot engedjen be. A bécsi béke (1608) után ismét evangélikus várparancsnok szolgált itt: Kolonics Ferdinánd. Egy nagyszombati polgár írja egyik levelében, hogy több helyen, többek között Komáromban is „szabad a religio, vagyon prédikátor”.
Ezután a református irány erősödött, több olyan prédikátor nevét ismerjük, akik Kálvin követői voltak. „Az ágostai hitvallásúaknak Hosius óta nem ismerjük külön lelkészeit, pedig kétségtelen, hogy voltak itt evangélikusok továbbra is.” 1627-ben egy panaszt adtak be, mely szerint az András-templom melletti temetőből mind a német, mind a magyar evangélikusok kitiltattak. Kétségtelen, hogy 1628-tól ismét a Szent András-templomban tartották a katolikusok miséiket. Egy katolikus gúnyvers szerint: „Igen serénykedik Komárom városa/ Kiknek megégette szájukat a kása./ Nyakad szakad onnan Kálvinus vallása.”
Nehéz idők következtek. Már 1621-ben elvették a protestánsok templomát, iskoláját, parókiáját is. A várparancsnok, Kolonics Ernő is katolizált. Az ő fia Kolonics Lipót, aki a pozsonyi vértörvényszék egyik vezető alakja volt. A következő várparancsnok a jezsuitákat hívta be.

„A kisebb számú és jórészben német evangélikusoknak újabb szervezkedése csak a linzi békekötés után, az 1647. évi 9. tc. 3. §.-a alapján történt meg, amely kifejezetten megengedi, hogy Révkomárom és Holics evangélikus lakói templomot építhetnek, és szabadon gyakorolhatják vallásukat.” 1648-ban deszkából építettek imaházat. Aztán megvettek egy házat, és ennek a telkén építettek templomot, de a vár paracsnoka ezt is leromboltatta. 1653–1658 között újat építettek, ezt meg a jezsuiták vették el.
Payr kutatásai szerint a 17. század közepén az evangélikus gyülekezet 47 családból állt. Saját erőből nem tudtak építeni, ezért külföldi gyűjtőútra indultak. Ekkor újra evangélikus volt a várkapitány is, aki maga is adakozott. Ez a Walther ezredes hívott meg egy Frist János nevű lelkészt (1648–1651). Utódja Roxner Kristóf (1651–1658) volt. Az ő idejében épült fel az új templom. 1658–1661 között Reichenbach Gottfried volt a lelkész, de ekkorra a gyülekezet megfogyatkozott létszámban és erőben is. Reichenbach ezért újabb külföldi gyűjtésre indított embereket. Ebből telket vásároltak, amelyet 1672-ben vettek el tőlük.

1661–1666 között Bartholomaei Jeromos jött ide Németországból lelkésznek. Eztán következett a legnehezebb, kemény üldözés ideje. Ekkor már Viglebius János volt a komáromi evangélikusok lelkésze. 1656-tól tanítójuk is volt: Kövesdi Pál, aki Wittenbergben tanult, később nagy városokban is volt tanár, magyar nyelvtant is írt. Utódja egy Samueli nevű mester volt, őt pedig Borbély János követte a tanításban. Viglebius lelkész szenvedett legtöbbet ebben az időben. Kihallgatták a Wesselényi-összeesküvés tárgyában is. 1672-ben újra elvették a templomot, az iskolát és a lelkészlakást is. Viglebiust katonák űzték ki a városból. Templomukat a jezsuiták vették át. A reformátusoknak sem nagyon volt maradásuk. 1671-ben tűzvész pusztított, ezt a reformátusokra fogták. Száki János református lelkészt és Suri Józsefné lelkészözvegyet ki is végezték ezzel a hamis indokkal. Ezek a tettek azt is magukkal vonták, hogy sok evangélikus és református áttért a katolikus hitre.

1681–1683 között visszanyerték szabad vallásgyakorlatukat, lelkészük is volt egy darabig: Horeczky István. De az 1681-es országgyűlés rendelkezése csak az „artikuláris templomokban” engedte a protestáns vallásgyakorlatot. Ez akkor – legalábbis hosszú időre – véget vetett az evangélikus gyülekezet életének a reformátusokéval együtt. A komáromiak Szákra, Bokodba, Oroszlányba jártak templomba. A száki fatemplomot, mely 1848-ig állt, részben a komáromiak adakozásából építették. Tudunk arról, hogy még 1763-ban is „titkon” összejöttek Bende János polgár házában mint „árva eklézsia”

1783-ban – a türelmi rendelet után – építettek ismét új templomot, és Perlaky Dávid nemeskéri lelkészt hívták meg. Ő 10 évig állt a gyülekezet élén, majd alszopori Nagy Pál (1793–1845) hosszú szolgálata következett. A 19. század további időszakában Molnár Gábor (1847–1873), Nehiba Lajos (1874–1880), majd Kemény Károly (1880–1895) volt a gyülekezet lelkipásztora. A századforduló, majd a 20. század első évtizedeinek gyülekezeti életére nagy hatással volt Jánossy Lajos (1895−1936), akit 1895-ben választott lelki vezetőjének Révkomárom evangélikus népe. Működésével lelkileg felébresztette a gyülekezetet, amely az áldozatkészségnek is hatalmas tanújelét adta a rövid egymásutánban felépített templomtorony, harang- és orgonabeszerzés, valamint az érsekújvári filia templomának felépítésével. Ebbe a helyzetbe szólt bele Trianon: a város két részét országhatárral választották el, s ezzel elvágták az evangélikus gyökereket is.