Küzdelmek a reformáció után

Ezt az időszakot katolikus restaurációnak vagy ellenreformációs korszaknak nevezik – joggal. 1680 novemberében Szelepcsényi György esztergomi érsek parancsára 20 tagú bizottság végzett kihallgatásokat Tormássy Péter kapornaki prépost vezetésével 13 községben Kemenesalján is. Többek között az idevonatkozó kérdés így hangzott: „… hol vannak Kemenes alatt és a Rába mellékén prédikátorok és mesterek nyilván vagy titkon?” Mert úgy tűnik, voltak ilyenek, legalábbis a gyanú élt. 1673-ban Szenci Fekete István kőszegi papot is megidézték a pozsonyi vésztörvényszék elé. Az adatok alapján őt a kőszegiek nem engedték oda, külföldre menekült. 1679-ben tért vissza. Ekkor is keresték, hogy elfogják, de ő Ostffy Miklóshoz menekült Ostffyasszonyfára. A leírások szerint innen járt prédikálni Kemenesaljára. Ebből aztán nagy vihar támadt, neki és néhány társának, de magának Ostffynak is menekülnie kellett. Szenci Fekete Istvánt aztán elfogták, és jelentették, hogy a börtönben katolizált.

Katolikus oldalról is pásztor nélkül maradt a vidéknek ez a nyája. 1680-ban Kuzmics Péter győri kanonok állapítja meg egy vizsgálat alkalmával: Kemenesalján 50 falu van, de egyikben sincs római katolikus pap, bár több ezer katolikus él itt. S ez az adat közvetve megint azt bizonyítja, hogy Kemenesalja szinte mindenestől evangélikussá lett.

Ebbe a vonalba esik az 1681-es esztendő rendelkezése: az artikuláris templomok kijelölése. Kemenesalja vidékéről sokan Nemesdömölkre jártak istentiszteletekre. De éppen Nemesdömölkről lehet olvasni, hogy ebben az időben itt vasárnaponként legkevesebb több százan, de nagy ünnepeken több ezren jöttek össze, ahol pedig akkor még templom sem volt. Küzdöttek is a birtokos családok legalább azért, hogy több lelkész szolgálhasson.

A következő adatunk 1696-ból való. Ebben az esztendőben Asbóth János lelkész lett a kemenesaljai esperes. Neki is van egy jegyzéke gyülekezeteiről. A „Rába folyó alatti” gyülekezetek közt olvassuk: Mihályfaiensis cum filiali Sömjény”, tehát a mihályfalvi gyülekezet a sömjéni filiával. S amikor ez év október 31-én Mihályfalván és Sömjénben látogatást végez, erről pontos jegyzőkönyvet is készít. A lelkész akkor Szakonyi Mátyás volt, az iskolában pedig Bacho János tanító végezte munkáját. Ebben az évben a sömjénieknek panaszuk van a mihályfalvi lelkész ellen, s a földjavadalmat is megvonják tőle.

Payr Sándor írja a következő időkről: „1725-ben Büki Ferenc nevű külön lelkésze, és 1732-ben Nyirő János nevű prédikáló, de fel nem avatott tanítója volt” a sömjéni gyülekezetnek. Kissé későbbi időről már kerületi névtárunk is van: „Mihályfalvi gyülekezet – Farkas Mátyás pásztor, kemenesaljai esperes. Sömjéni gyülekezet – Büki Ferenc pásztor.”

1731-ben jelent meg III. Károly rendelete, a „Carolina Resolutio”. Most ebből csak a Vasvármegyére vonatkozó rendeletet idézem a templomokkal kapcsolatban: „Foglalja vissza a kemenesaljai kerületekben Nemesdömölkön kívül levő egyházakat, plébániákat és iskolákat. A protestáns papokat és tanítókat csak úgy engedjék a faluban maradni, ha lemondanak minden papi és tanítói működésről, és teljesen magánéletet élnek”. Ha a gyászévtized támadása a vezetők ellen irányult, most az egész gyülekezetet vették célba.

Így születtek meg az „emlékiratok” ebből az időből, többek között a kemenesaljai gyülekezetek üldöztetéseiről is: „…a Vármegye emberei kiküldettenek volna, tehát legelőszöris Asszonyfára és így Csöngére mentek ily reménység alatt, hogyha azokat occupálhatják, könnyebben bánnak a többivel. De az első fordulásban semmit sem árthattak, mert minden ecclesiákban felzöndülvén az emberek, ők is megijedvén, erőszakot nem mertek tenni. Holott így semmit nem nyerhettenek, tehát azután ismét pecsételni kezdték az templomok ajtait, de a hol lepecsételték, leszaggatták, más helyeken pedig nem hagyták. A praepost… hintóra ülvén tovább ballagott és innen ment Mihályfára, a hol is már készen várták. Mikor pedig odaért volna, látván, hogy a templom kerítése teli van emberekkel, tehát szép szóval őket kérte, mondván: Ereszetek be, fiaim, bizony jó Atyátok leszek, Emezek ezt felelvén: Az ördög atyja légy, ne a mienk, vagyon nékünk. Hogy semmit sem nyert, tehát útját vette Sömjén felé, de az legények éppen addig kisérték dorongokkal, mintegy tisztességet adván nékiek és ott sem mertek semmit is kezdeni. És ekkor mind eljárták az egész Kemenesalját és eltiltották a Praedikátorokat mind a praedikálástól, egyszóval minden officiumoktól (hivataluktól)…És mikor Mihályfán lettenek vala praedikation, addig a Pap is beférkezett az ecclesia házában és misét kezdett benne szolgálni, de ezt észre vevén, mindjárt jöttek az asszonyok, és kihányták mindenét és magát is… Azután mentek Sömjénbe, holott csak kicsin dolog mult el benne, hogy őket jól meg nem verték. Hanem az asszonyok pemetekkel, lapátokkal és szénvonókkal ugyan csak meglasnakoltak közülük… A papok pedig már felosztották maguk között négyen ezen esslesiákat: Gencs, Högyész, Szergény, Magasi, Vönöczk, Sz.-Márton, Sömjén, Mihályfa, Simonyi, Gércze, Miske, Mesteri, Ság, Sákfa, Kocs, Boba, Somlyó, Csönge, Asszonyfa.”

Ezt a szomorú eseményt summázza Payr említett egyháztörténetében ezzel a mondattal: „A kemenesaljai gyülekezetek feldúlásakor (1732) a sömjéni asszonyok is pemetekkel, lapátokkal és szénvonókkal lasnakolták meg a templomfoglalókat.” Talán van, aki az ilyen és az előző fogalmazást szégyenletesnek, elhallgatásra méltónak ítéli. Talán van, aki azt mondja: lám, nem inkább a katolikusok szenvedtek itt? Minderre csak azt lehet viszontkérdezni: milyen mély elkeseredés kellett, hogy legyen itt, ha férfiak, asszonyok, a maguk módján egyházi emberekkel szemben is így viselkedtek? Mi minden kellett, hogy ezt megelőzze? Azt is lehet mondani: volt idő, amikor a lelkészeknek, tanítóknak kellett kiállni, hitet megvallani, és jött idő, amikor a gyülekezet egyszerű népének kellett a maga módján és „fegyvereivel” ellenállni!